Az új életünk

Balázs használja a kezeit. Tudom, hogy régebben is használta már, de most kezd tényleg tudatos lenni. Persze még elég furán bánik velük, sokat csapkod, véletlenül talál el dolgokat, de egyre többször meg is fogja azokat. A zümijét még mindig imádja. (Egy elcsigázott nap végén hosszan rázogattam zümit Balázsnak és rájöttem, miért volt első blikkre is már olyan kegyetlenül fura a zümi: csak egy pár lába van! És két pár szárnya. Meg két antennája, egy pár szeme és nagy narancssárga orra. Nem voltam jó biológiából, utálom a rovarokat, de végre megfejtettem zümi titkát.) Zümi azért is jó, mert Balázs a pihenőszékben ülve két kézre tudja fogni és fel tudja magát húzni rajta félig ülő helyzetbe.

Érik a külön szobába költözés. Balázs használja a kezeit fogáson kívül másra is: ha kiesik a cumi, vagy nagyon viszket az ínye - gondolom, nem mondta még - akkor a kis öklét tolja be, kotorászik a szájában, rágja az öklét és félálomban óóóóóriásikat cuppog rajta. Ő alszik így is, szeme csukva, nem reagál a szólongatásra, viszont én meg nem tudok aludni. Péternél meg fáradtságtól függ. Sokszor találja meg a hüvelykujját is, aminek örülök, hogy az ujjait is használja, de az is hangos. Cuppogós.

Balázs továbbra is kacag. Másik specialitása a nézés. Ha az apukája színen van, követi a szemével, amíg csak lehet és csüng rajta, mint valami istenen. Ha az apukája nincs jelen, más pasit keres és azt bálványozza. A csajokra pedig vigyorog. Kacag, nevet, beszélget velük. A grrrrrrrrr a nyerő csajozós szöveg. Tegnap délután és ma délelőtt pedig rámnézett, huncutul csillogtak a szemei és elkezdett kacagni. Pedig kivételesen nem produkáltam magam neki, mivel beteg vagyok. (Fül-torok-takony-köhögés-fejfájás.) Jó érzés így látni őt, hogy vidám, van humorérzéke, jól érzi magát.

Január 10-e fordulópont volt az életünkben - már hajnalban is gyanús volt, hogy Balázs nem feszengett, nem tekergette magát, és nem fintorgott evés közben. Aztán a 10 órás etetés után összeraktam: Balázsnak nem fáj a hasa! Persze néha még most is erőlködik, vagy van, hogy valami nem tetszik neki, de a hajnali nyöszörgés, álmában sírás, esténként látszólagos ok nélküli üvöltés megszűnt. Persze a frontok és a nyűgösség még most is meg tudja ríkatni szemünk fényét, de legalább a hasfájás nincs. (Van helyette a szájban kotorászás, éljen!)

Az én megfázásomról: szerda hajnalban annyira fájt a torkom, hogy felébredtem rá és egyből laptopot ragadtam, hogy legalább egy nyomorék Strepsils-t beszedhetek-e. Nem, azt sem. Semmit sem. Beszéltem a háziorvosommal, péntekre kaptam időpontot, de mondta, hogy c vitamin, stodal szirup és oscillococcinum, amik homeósok, ezért szedhetem ezeket. Nagyszerű! Gondoltam, halottnak a csók - de csodák csodájára jobban lettem. Nem azt mondom, hogy kiválóan érzem magam, de jobban vagyok, mint tegnap. Még azért megküzdök minden korty levegőért, de ha már így vagyok, akkor - remélem - javulok.

Összeraktuk az ajándékba kapott járókát is, nagyon tuti! Én azt hittem, hogy tiszta instabil lesz, eddig ilyen járókákat / utazóágyat láttam és olvastam valahol, hogy 2-3 hónaposan kell a babákkal éppen ezért megszerettetni, de ez teljesen stabil, színes, szagos. Balázsnak tetszett. Annyira, hogy amikor hasra fordítottam, meg akarta fogni az odarajzolt sárga katicát. Éééédesem! Jó pár hónapba bele fog telni, amíg megérti, hogy az ott egy kép. Egyébként eszembe jutott az Igazából szerelem vonatkozó része (Melyik babát adjuk a kis Emily-nek: amelyik úgy néz ki, mint egy transzvesztita, vagy amelyik egy dominára hasonlít?), mert Péter szerint a méhecske a rajzon megtermett, potrohos homokosnak néz ki, a katica fura színű és inkább egy felfuvalkodott kullancsra hasonlít (legalább okíthatjuk a gyereket), a másik két ábrán meg feküdt Balázs, de majd azt is megnézzük. Majd ha megtanultam összerakni a szerkezetet. Ami egyébként nagyon nagy, nem gondoltam volna, hogy az 1 négyzetméteres cucc hatalmas lesz. (TUDOM, mennyi egy méterszer egy méter, de ez akkor is óóóóriási.)

Tegnap lett Balázs 3 hónapos, volt itt a védőnő, ma voltunk oltáson. Balázzsal minden rendben van, hatalmasat nőtt, ruhában hét kiló (12 hetes korára megduplázta a születési súlyát, nőtt a mi méréseink szerint tíz centit, azaz 64 cm), a 62-es ruhák éppen csak jók rá, van, amiből már a 68-as kell. Már nem bőg hason, néha nevet is, és párszor - egyelőre szerintem még véletlenül - át is fordult már a hátára. Próbálom őt ide-oda görgetni, állítólag egy pár héten belül nagyon fogja élvezni.

A védőnővel megbeszéltük, hogy abbahagyom a szoptatást. Persze ezt sem lehet egyik napról a másikra, heti rendszerességgel lehet egy-egy alkalmat elhagyni. Tegnap este már nem is próbálkoztam, mert az előző pár napban úgyis csak nullákat mutatott a mérleg. És mire letelik a négy hét, Balázs négyhónapos lesz és kaphat végre almát! Mondtam is ma a dokinőnek, hogy a gyerek a mellen bőgött, én meg a mell fölött, nem bírom tovább idegekkel, de nem ellenkezett. A gyerekorvos eddig mindig erősködött, hogy szoptatni kell, de most már nagyon megvisel Balázs sírása. Múltkor annyira behergelte magát, hogy köhögött, aztán meg fuldokolt a sírástól, persze idő elkészíteni a tápszert, úgyhogy a könnyeimen át szorongattam, simogattam, ringattam, mondtam, ne haragudjon, én csak jót akarok neki, a tejci jó, ha lenne, sokat-sokat adnék neki, de nincsen, és soha nem tudhatom, van-e, higgye el, nem azért csinálom, hogy rossz legyen neki. Ilyenkor átvillan az agyamon, mi van, ha többet nem fog rám mosolyogni. De aztán reggel mindig vigyorogva ébred és én megkönnyebbülök, hogy a hülye szoptatással nem szenvedett maradandó károkat a gyerek.

Oltáson Balázs jól viselkedett, a macerálást nem szereti, de csak a szúrásnál sírt egy kicsit - előttünk a hathónapos kiscsaj végigzokogta az egész műveletet, rossz volt hallgatni. Balázs viszont férfias volt, csak a szurinál sírt, de ennyi. A doktornő megnézte Balázs ínyét, azt mondta, itt még sokáig nem lesz fog, hiába vannak jelek. Azt hittem, Balázs majd megint kidől, mint a múltkori alkalom után, de ma valahogy tovább tartott neki, későn aludt el.

Balázs verziója: Persze, hogy kacagok, mert anya egyszemélyes cirkusz. (Anya: Anya egyszemélyes zombi-cirkusz.) Anya bekapcsolja a gőzös sterilizálót úgy, hogy nem tesz bele vizet. Majd rábámul a vízzel teli adagolóra és elmélázik, hogy az mit keres ott, ha most lett kész a... Francba! Vicces, hogy anya ilyeneket mond, megnyomja az r betűt, nekem meg az nagyon tetszik, nevetek, sőt, kacagok rá. Anya elfelejt tápszernek való vizet melegíteni, meg lemérni etetés előtt és aztán furcsán csillognak a szemei. Vagy elkezd röhögni és akkor nevetek vele én is, pedig éééééhes vagyok, vagy anya sírva fakad, hüppög meg szipog, de én azon is kacagok, mert az olyan vicces. Szokta anya énekelni nekem még a Háromlábú kisszéket (Anya: örök hála a Kalákának és a Pelikán c. albumuknak), aaaaaz milyen jóóóóóóóó!, nagyokat lehet rajta nevetni és mosolyogni.

Aztán ha sokat mosolygok, anya olyanokat mond, hogy nagyon szeret meg hogy szép vagyok és összevissza puszil, amire viszont fintorogni szoktam.

Anya verziója: Ha a múlt hét katasztrófa volt, akkor erre szavak sincsenek. Épp csak kezdtünk volna megnyugodni, a hétfő este megint hasfájós volt, de már kezdünk immunisak lenni az üvöltésre. Mondjuk nekem egy kicsit jobb volt, mert voltam spiningen (külön poszt itt: http://kisbalazzsal.blog.hu/2013/01/11/kilok_943), de a lényegen nem változtat: Balázs nem alszik. Kedden reggel Balázs a visszaaltatás után hangosan nevetett a cumija alatt. Azt szoktam hallani, hogy cuppan egyet a cumi, mert mosolyog, de most nevetett. Meg kellett volna zabálni, imádom ilyenkor, de ugye végre aludtunk. Kedden hála istennek egy picit többet aludt, havazott sokat este, lehet, amiatt. Mindegy is volt, csak élveztem, hogy nyugi van.

Szerda hajnal. Zombiságunk okozója. Balázs négykor ébred, nem éhes, hasa fáj, cumi ki-be, ki-be, ki-be. Péter maga mellé fektette, de még úgy sem akart aludni. Hatkor már azért kiabált, mert éhes volt. Megetettem, nagy nehezen elaltattam és aludt tízig. Tádááá! El is hiszem, hogy kidőlt az éjszakai kukorékolástól. Csak az a baj, hogy mi is. Sétáltunk egy nagy kört a Kopaszi gáton, Balázs végig aludt, én meg azon gondolkoztam, hogy talán még soha életemben nem voltam ilyen fáradt és kimerült. Negyed háromkor megint evett, játszottunk, ölben elaludt, majd három perc után a kiságyban felébredt. Húsz perc altatást követett öt perc alvás. (Nem vagyok közgazdász, sem matematikus, de: nem érte meg!) A hatos etetés után meg élénk volt, aludni az istennek sem akart volna. Nagyon mókás volt, valakinek folyamatosan lennie kellett vele, illetve olyan fél kilenc felé (9-től meg fürdetünk) ölben megint elaludt, meg megint sokat fájt a pocakja. Alig várom, hogy 3 hónapos legyen, amikor is állítólag vége lesz a fájásnak egy csapásra. Szóval az, hogy Balázs csak éjjel alszik, meg dél körül, séta közben, az azért nagyon megvisel. Olyan, mintha három műszakban, megszakítás nélkül gondozónő lennék valami mini-bölcsődében. Jó, persze, de legalább éjjel alszik, ennek nagyon örülök. Csak azt érzem, hogy a Duracell-nyusziságom kezd odalenni. Majd olyan 10-15 év múlva kipihenem magam. Hihi. Szóval az, hogy másfél-két órát bír ébren lenni két etetés között, az nagyon nem igaz rá sajnos. Legalábbis most.

Elárulom - ősanyák ne olvassanak tovább -, hogy úgy este hat-hét felé már azért elfogy a türelmem és addigra minden nap szívből megutálom az iciripiciri kismacskát, az ökreit, Bóbitát, hogy apa mosdik és anya főz (lehet, új dalokat és meséket kéne tanulnom), sőt, azt is, hogy deügyesvaaaaagy,ezttecsinálodakiskezeiddeeeeeel,bizooooooony!

Ami viszont kárpótol: a legtöbb alkalommal, amikor Balázs délelőttönként magától ébred, mosolyogva ébred. Sőt, ő mosolyog rám elsőnek. És kacag. Óóóó, hogy kacag, ha valami tetszik neki! Cifrázza keményen, gurgulázik, jár keze-lába, öröm hallgatni is! Viszont fél a fényképezőgéptől, ha meglátja, elkomorodik, tányérnyira nyitja a szemét és mereven bámulja, de nem mosolyog sem rá, sem bele. Úgyhogy sem mosolygós fotónk, sem kacagós videónk nincsen.

És beszélget is. Az eőőőő meg az ááááááóóó jót jelent. A gíííí-ből viszont balhé lesz. (Nem a Totya mondta, de nagy balhé van mindig belőle: a gíííí a nemtetszés jele, komoly hanghatás kíséri és kézzel csapkodás, meg fintorgás.) Sőt, a grrrrrrrr is tetszik neki, szigorúan torokban nyállal buborékolva, hosszan és ráadásul aközben még vigyorogni is tud.

Remélem, egyszer vége a frontoknak pár napra, pár napon belül, mert kezd embert próbáló lenni Balázs sűrű váltása, nyűgössége, nemalvása, mocorgása egész éjjel és az össze-vissza napirend.

A baba-mama tornán kívül hétfőn, január 7-én voltam spinningen is. Féltem, hogy így fogom végezni (nem a karikázásra gondolok, bár a régi helyre csak különösen indokolt esetben mennék vissza):

https://www.youtube.com/watch?v=EdjvKT95rz4

De nem ez lett. Igaz, hogy ülve, de végigtekertem az órát és kedd reggel is ki tudtam kelni az ágyból. Kedden pedig nyomtam megint egy baba-mama tornát is. És most este van és én éhes vagyok. Rohadt fogyókúra!

Akkor most jött el az igazi alvás ideje. Ráleltem, hogy a bookline-on D. Tóth Kriszta ajánl könyveket és én szeretem az írásait. Valami videókat is leltem, és elkezdtem olvasni a "fülszöveget".

Ezt olvastam:

"Al Ghaoui Hesna tehetséges, talpraesett, BRIT nő. Prima Primissima díjas RAPPER..."

És az eredeti: "Al Ghaoui Hesna tehetséges, talpraesett, bátor nő. Prima Primissima díjas riporter.."

Azt hiszem, minden alkalmat meg kéne ragadnom az alvásra. A péntek ezek szerint nem múlt el teljesen nyomtalanul.

Olyan napokon, mint amilyen a péntek is volt, az egyik legjobb barátnőm szokta mondogatni, hogy megfojtja / agyonüti a gyerekeit és elássa a hátsó kertben. Gondoltam, hogy milyen lehet hisztis-nyűgös-hasfájós-fognövesztős korában egy gyerek, de a január 4-i péntek, minden képzeletemet alul-, illetve felülmúlta.

A délelőtt még okés volt, igaz, hogy óriási volt a szél, de sétálni kell, csak kimentünk, nekem is jólesett, neki is. Aludt a babakocsiban az előszobában, amikor is negyed kettő felé érkezett a felmentő sereg, azaz anyukám és a húgom. Addig semmi gond nem volt, megetettem, szépen, ahogy kell, tornáztunk is egyet, Balázs még mindig élvezte, de aztán, hiába volt álmos, kb. kétpercenként ébredt. Próbáltuk altatni mindenhogy, de semmi nem jött be. Az hagyján, hogy nekünk nem, de neki sem. Nagy nehezen eljutottunk a hatórás etetéshez is, de abból, hogy majd jókat beszélgetünk anyukámmal, elmondja a kuktás recepteket, a húgommal megbeszéljük, mit szeretne szülinapjára, semmi nem lett. Nemhogy semmi nem lett, még bőgtem is egy idő után, hogy én eleve alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre, készpassz.

A hatórás etetés után még kézben sem akart megnyugodni a lelkem, illetve aludt húsz percet kézben, meg még vagy ötöt a kiságyban és ennyi volt. Kiadtam a parancsot kilenc óra előtt: fürdetés! Közben Péternek küldtem egy sms-t, hogy nem tudom, mi van a fiával, de négyen nem bírunk vele, kész katasztrófa a helyzet. Megfürdettük Balázst, elkezdtem etetni, a többiek rámoltak és tíz óra magasságában elindultak haza. Én fél órán keresztül szórakoztattam Balázst, a végén már sírva énekeltem a Bóbitát, pedig én csak fogat mosni és zuhanyozni szerettem volna! Vagy épp indultam volna kifelé az ágya mellől, vagy épp kiértem a fürdőszobába, akkor kezdett rá - a végén már úgy voltam, nem érdekel, akkor kiabáljon, ha neki attól jobb. Van az a pillanat, amikor elszakad a cérna és feltámad az anyában is az ember. Öt perc. Öt nyomorék perc, hogy zuhanyozzak. Péterrel, mivel hazaért fél 11-re, megoldódott a helyzet, de persze Balázs onnantól jó gyerek volt, aludt reggelig.

Negyed hétkor ébredt, viszont utána meg nem volt hajlandó büfizni, meg aludni sem. Addig nyöszörgött a pocakjától, amíg Péter maga mellé vette az ágyba és úgy aludtak, hogy Péter a saját lábával polcolta fel Balázs kis lábait. Ez segített a hasfájásban, aludtak még vagy két órát. (Az anyák nem alszanak, az anyák reggeliznek, öltöznek, sterilizálnak, port törölnek, konyhát rámolnak, e-mailt írnak, szerveznek és terveznek. Ami nem is baj, én mindig is búgócsiga voltam, de a péntek fényében zombinak láttam magam a tükörben. Ezen nem segített az sem, hogy portalanítottam, elég eredményesen és gyorsan, amitől nem kicsit izzadtam meg. Ha magamra kötöm a gyereket majd egyszer mindehhez, az lesz a kardio-edzés.) Délben elrohantunk sétálni egyet a Kopaszi gátra - Péter kérdezte, ne menjünk inkább csak itt a környéken egy kört. NEM! Nekem. Hiányzik. A. Természet. A tízemeletes házak tövében nem érzem jól magam. Teret kell látnom, maradék zöld füvet, csupasz fákat, meg a Dunát, akkor jobban elviselem, hogy a városban vagyunk.

Péter szombaton sokat segített, látta, hogy kivagyok és azt is, Balázs milyen lehetetlenül viselkedik, bár nagyságrendekkel jobb volt, mint pénteken - de még így is elviselhetetlen. Este Péter elszaladt húsz percre, bőgve hívtam, hogy jöjjön haza most azonnal, mert én nagyon szeretem Balázst, de nem bírom tovább. Amint kitette a lábát, Balázs hangolt és üvöltött torkaszakadtából. Húsz perc körözés, ringatás, fenékrázás, mutogatás, dalolás, mesélés nem segített, én mondtam, ő meg bőgött.

Mivel nem segített a dajkálás és Péter sem érhetett haza azonnal ugyebár, letettem Balázst a kanapéra és elkezdtem rázni a kis lábait - egy időben szerette -, meg a fenekét. A gyerek meg elkezdett kacagni. Nem nevetett, nem mosolygott, hanem szabályosan kacagott. Péter erre ért haza. Én meg öt perccel azelőtt bőgve hívtam. (Magamban elcsigázva felemlegettem Balázs mániás depressziós felmenőit - tudtommal persze egy ilyen sem volt.)

Mondtam Péternek szombat este: én felmondok. Azonnali hatállyal. Nem vagyok mostantól anya. Kész. Elég volt. Péter röhögve közölte, hogy jó, de kb. huszonöt év a felmondási időm. Mondtam, félreértett, azonnali hatállyal. Mondta, itt olyan nincs. Huszonöt évnél hamarabb nem szabadulhatok, akkor is maximum feltételesen. Szeretem a humorérzékét, de akkor nem tudtam röhögni. Most már igen.

Egy kedves barátnőm kérdésére aztán vasárnap eszembe jutott valami. Az én szakmámban az ilyen napokat hívják úgy: indíték.

Vasárnap megint volt hatkor kelés, aztán negyed tízig alvás - éljenéljen -, aztán tíz órás etetés, majd főzés. Főzés előtt egy kicsit egyedül hagytam Balázst és arra mentem be, hogy a játékíven lógó zümit két kézre fogja és azon próbálja meg felhúzni magát ülő helyzetbe. Most már fog, legalábbis próbál fogni, egyre többször. És végre nem csak a bal kezét használja, hanem a jobbat is. Nagyon szépen emeli a fejét hason, és vigyorog, különösen a szájjal előidézett hangokat - tiktak, lala, pppprrrrrrrr, ottvgyunkmáros szamaras cuppogás - imádja, nagyokat nevet rájuk. És huncut. Ha azt akarja, hogy ne menjek még el, rámmosolyog és a mosoly végén oldalra pillant, majd vissza. Igazi flörtölős trükk, így kezdődött minden Ifjúsági meg Bravó Magazinos "hogyan csavarjuk el a kiszemelt srác fejét" típusú cikk tinikoromban. (De régen is volt már!) Ja, és mintha szemmel akarna mindent megnézni: nem nyúl utánuk, hanem a nyakát nyújtogatja és megpróbál felülni.

Azt el is felejtettem eddig írni, hogy Péterrel egyformán aggódunk Balázsért. Séta közben, ha nem mocorog, meg szoktam piszkálni a cumiját egy iciripicirit. Arra persze rögtön elkezdi szívni, mi meg megnyugszunk, hogy Balázs csak alszik. Otthon meg, bár ezt csak én műveltem eddig, légzésfigyelő ide vagy oda, ha nagyon csendben van és nincs cumi a szájában, nézem a pocakját, ahogy emelkedik és süllyed. Technikai vívmányok ellenére is van, ami soha nem változik.

Van abban valami megnyugtató, hogy egy szobában alszunk. Egyrészt közel is van, de ez csak a kényelmi szempont. Ismerem a zajait. Tudom, mikor fáj a pocakja, tudom, mikor forgatja a kis fejét. Hallom a cumi tompa puffanását a matracon, ha kiesik a szájából. Hallom az egy szem cuppanó hangot, amikor álmában elmosolyodik. Tudom nagyjából, mikor fog felébredni, ha fészkelődik és tudom, mikor kell csak betakarni vagy visszaadni neki a cumit. (Persze ezeket nem hajnalban vagy az éjszaka közepén tudom, mert akkor örülök, ha oda tudok kuporodni az ágy mellé.) De megnyugtató a tudat, hogy ott van. Hogy van. Hogy jól van.

Nem is tudom, merjek-e vele büszkélkedni. El sem hiszem. Komolyan. Balázs már a többedik éjszakát aludta át. Oké, néha kiesik a cumija, vagy begyűri egy-egy testrészét maga alá, akkor azon segítünk, de cumival simán visszaalszik. Ha éhes (lenne), akkor viszont sír(na). De nem, alszik tovább. Tegnap, azaz január másodikán még azon aggódtam: kicsi ahhoz, hogy ritkábban és így többet egyen egy-egy alkalommal. Az idő viszont rácáfolt, és az idő csak egy nap volt: Balázs négyóránként eszik. Szinte óramű pontossággal kel magától. Na jó, ez csak ma volt így, tegnap még ott pánikoltam, hogy mi is lesz, mert nem fogja bírni, hogy fog kijönni az esti fürdetés meg etetés - nem utolsó sorban Péter miatt, hiszen ő dolgozni kel reggelente.

Meg ugye hogy akkor mi lesz a szoptatással. Hogy akkor ha kevesebb alkalommal teszem mellre, kevesebb lesz a tej is?

Egyelőre nem nagyon, de csak a mai napot tudom. Mindegy. Ami van, ameddig van, megkapja. Illetve három hónapos koráig biztos. Aztán majd meglátjuk...

Elkezdtem otthon tornázni. Van egy kis füzetecském, baba-mama torna. Tegnap Balázs még zokon vette, ma már mosolygott is egy-egy gyakorlat alkalmával. Kezdő kismamák és babátlanok figyelmébe: attól baba-mama, hogy a gyerek a nehezék, plusz súly, ő nem tornázik. Az kéne még, rá is figyelni! Szóval tegnap morogtam is, hogy a karizom- és háterősítő gyakorlatok a hat és fél kilós plusz súlyzómmal jobb lenne és ma már nem nézett nagy kerek szemekkel rám a gyermekem, hogy mit is akarok vele.

Jut eszembe: nem tudom, ez honnan jött a kisfiamnak, de ha valami nem okés, akkor nem sír azonnal, hanem tányérnyira nyitja a kis kék szemeit és úgy néz, mintha nagyon mondani akarna valamit, riadt tekintettel és csak utána jön a sírás. Kivéve, ha éhes, vagy megüti magát, mert akkor azonnal vááááááááá van. Ja, és ha megijed, akkor egy pillanat alatt sza-bá-lyo-san lefittyed a szája és úgy kezd el sírni. Én ilyet még nem láttam, pedig láttam gyereket eleget.

Elkezdtük Balázst rendszerbe szoktatásosan altatni is: ha látjuk, hogy álmos, ölben mese, aztán kiságyban suttogás, Bóbita, Estejó, Altató, ki-ki vérmérséklete és türelme szerint választ és mondja. Karácsony környékén sokat volt ölben, nem szeretném, ha megszokná, mert én otthon, egyedül, fájós háttal-derékkal-karral, biztos nem tudom ringatni őt naponta akár többször is, amikor őfelsége aludni óhajt. Úgyhogy elolvastam az Álomba ringató praktikák c. alapművet, az inspirált és most meg próbálok következetes maradni. Persze néha egyszerűbb lenne felvenni, elringatni és egy-egy alkalommal a Bóbita a könyökömön jön ki, de szeretném, ha tudna egyedül is elaludni és legalább ebből nem lenne cirkusz később. Vagy ha nem is egyedül elaludni, legalább meglenne a szertartása az alvásnak.

Körbejártam a babaúszást is, és épp arról beszélgettünk, akkor lehet Balázst vinni, ha négyóránként fog enni és tudjuk már, mikor alszik. Mert azt írták, egy-másfél órával evés után vigyük és ne alvásidőben - KÖSZÖNJÜK! Balázsnál ez még random módon működik. És vannak otthoni előkészületek is, 30 fokos vízben kell kezdeni a fürdetést és utána melegíteni 40-re, amit Balázs szeret és LE KELL LOCSOLNI AZ ARCÁT. Amitől pár másodperces légzéskimaradása lehet. (NEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!) Íme, az oldalról elérhető a videó linkje, hogy hogyan is kéne ezt csinálni: http://www.babamamauszas.hu/info1.html Nem akarok megint rossz zsaru lenni, nekem már a szoptatáskor is a szívem szakad meg, egyrészt, másrészt adtam már Balázsnak kúpot és attól is rosszul voltam. Az oltásokról már nem is beszélve. Mármint hogy el kell vinni, le kell vetkőztetni, le kell fogni... Áh, nem nekem való az anyaságnak ez a része!

Ma séta közben összefutottam egy másik kismamával, neki öt hónapos a kislánya, és neki sincs ismerőse, jóformán Budapesten sem, nemhogy ezen a környéken. Számot cseréltünk, ha csak hetente egyszer tudunk beszélgetni a lurkók szellőztetése közben, már az is jó.

Holnap kora délután pedig érkezik a felmentő sereg: anyukám és a húgom!

Január elseje. Ma ünnep van. Nem, nem azért, mert pirosbetűs a naptárban és nem is azért, mert új év kezdődött. Hanem azért, mert zuhanyoztam, körmöt vágtam és hajat is mostam. Illetve én így gondoltam, hogy ezeket elintézem egy füst alatt. Persze mosni is kellett, tehát ennyivel később mentem a zuhany alá. Mire végeztem, Balázs nagyon nyűgös lett, négy kör este jó és tíz perc végtelenített Bóbita után (a végén már Bóbita épített és körben ültek az angyalok, meg álmos volt, amit röptetett és kikacagott...) végre elaludt. Én elkezdtem körmöt vágni, majd egyszercsak Óóó,nee! felkiáltással kísérve beleesett a körömcsipesz a vécébe. Egyszerre röhögtem és bőgtem, hogy na, ennyit az én házi wellnessemről (egy zuhany felér egy wellness-szel és ünnepnap, amikor az ember lánya hajat is tud mosni), de Péter hozott valami kampós drótot és kihalásztam. Nópara. Ecetes vízbe áztattam és antibakteriális szappannal mostam le, Balázs pedig végérvényesen felébredt. Tíz perc alvás után. Tádáááá, de jó nekem. Mondtam Péternek, pelenkázza át, nem szárítok hajat, csak befejezem a körömvágást és megetetem Balázst. Van humorérzéke a srácnak, mert most az apukájának adta elő a nyugodtan mosd le a popómat, én meg aztán kakálok még egy adagot magánszámot, háromszor egymás után. De legalább meg tudtam szárítani a hajamat. A végére már elég éhes volt szegény kissrác, de hát ez van, ő tolta ki az etetés időpontját (is).

Tegnap persze elkészítettem gyorsan a szokásos leltáramat is, mit nyertem, mit veszítettem, mi történt. A nagyobb dolgok kitalálhatóak, a kisebbek pedig íme.

Amiket vesztettem:
- az irányítást a testem és a lelkem felett,
- a szabadságomat,
- a régi életemet,
- az érdeklődésemet a hivatásom, a munkám iránt és ha jól megnézzük, a munkámat is,
- a méltóságomat (sokan láttak meztelen alféllel műtét előtt, közben és után, meg sokan vizslatták a sebemet, sokan szurkáltak popsiba és csípőbe, sokan nézegették a mellemet, meg hogy hogyan szoptatok, így a végére semmi szégyenérzet nem gyötört semmi miatt, na meg ugye ott voltak a szoptatásos jóakarók is),
- a megtakarított pénzemet, illetve az alakult át gyerek-felszerelésbe, orvosi vizsgálatokba és Balázzsal kapcsolatos dolgokba,
- a mindennapi huzamos felnőtt társaságot,
- részben a félelmeimet (leginkább kórház és műtét témában),
- a hitemet a közvetlen kollégáim egy részében és így a "fiatalságban",
- az éjszakák átalvásának képességét / lehetőségét,
- egy munkakapcsolatot, csak úgy, ukk-mukk-fukk, ami a mai napig eléggé érzékeny pont 2012-ből, de én könyörögni senkinek nem fogok,
- a szókincsem nagy részét.

Amit nyertem:
- a csatát a német út körül, mert végülis elmentem, és így magát az utat is, tehát egy csomó tapasztalatot
- az állásomat - hiszen tavasszal azért nem tudtak kirúgni, mert akkor voltam 8 hetes kismama,
- az új családomat - mert hiába a régi a férjem, de vele és Balázzsal valami teljesen új kezdődött és ha már itt tartunk:
- egy nagyszerű apukát a kisfiamnak,
- a kismamajógát és a relaxálást,
- az új élményeket a pocakossággal és a "szüléssel",
- egyfajta büszkeséget, mert nem omoltam össze a műtét után és nem hagytam el magam és Balázs is túlélte az eddigi gondoskodást,
- a harmincadik születésnapomat, a sok-sok segítséget másoktól, a szüleimtől, a húgomtól és persze Pétertől,
- még egy leglegleg-tortát! (születésnap),
- a Nespresso kávéfőzőmet!,
- hogy én is tudok babakocsival közlekedni, egyedül,
- egy családi autót az igazi család mellé (mármint nem úgy nyertem, hogy nyereményautó, hanem hogy a miénk lett),
- a hetedik évfordulót Péterrel,
- néhány új barátot, illetve kismama-társat,
- Katát a szülinapomra és másnapra,
- Lujzit két délutánra, egyszer februárban, egyszer meg júliusban.

Azt hiszem, ennyi. Ha bárkit / bármit kihagytam, elnézést. Kisgyerekes agylágyulásban szenvedek. Persze azt nem győzöm itt is, így is hangsúlyozni, hogy Péter, a szüleim, a húgom és a férje segítsége nélkül eléggé megszenvedtem volna a pocakosságot és a műtétet, meg az azt követő napokat és heteket is. Nem lehetek elég hálás a személyes jelenlétért, az aktív segítségért, a dajkálásért, főzésért, mosásért, vasalásért és a húgomnak azért, hogy ha csetelünk, minden megszólítást úgy kezd: "Te hogy vagy? És Balázs?". Meg persze a sorsnak, istennek, a szerencsének, Allahnak, Buddhának - ki miben hisz -, hogy a várandósságom és a műtét is komoly komplikációktól mentesen zajlott és Balázs is rendben levőnek tűnik eddig.

És hogy Balázs milyen produkciókat tud? Kétszer már átaludta az éjszakát. Amit azért furcsállottam, mert kevesebbet is kért enni, de az is elég volt neki ezek szerint. vagy csak front volt, vagy megmutatta, hogy ő ilyet is. Amivel persze újabb szöget ütött a fejembe, nevezetesen: akkor mostantól 4 óránként etessem és többet adjak neki, vagy maradjon a három és fél és ébresszem reggel? De aztán gyorsan visszaállt a rend, legalábbis most úgy tűnik, hajnali ötös ébresztő van először.

Szóval Balázs: nevet, mosolyog, gőgicsél, "beszélget", nem is keveset. Ha bekészítem a felsőteste alá a kis kezeit, emeli a fejét, kitolja magát. Annyit eszik, amennyit lát, illetve amennyit hagyunk neki, bár karácsony óta ez sem igaz: mostanában beéri kevesebbel is. Ő tudja. Ruhában hat és fél kiló, ma 11 hetes, nem hiszem, hogy éhen veszne. Imádja a háromlábú kisszéket (Kaláka), a Különben dühbe jövünkből az operapróbás részt: Péter brümmög, én lalázom, Balázs vigyorog, néha még kacag is, meg a karácsonyra kapott zümijét: le kell húzni, zizegve-rezegve felemelkedik, zörög mind a négy szárnya, ki lehet húzni a lábait is egy picit. A kocsiban - babakocsiban és autóban is - óriásikat alszik. Tartja a fejét, félig fel tud ülni, illetve annyira tudja emelni a felsőtestét és a kis fejét, hogy olyan, mintha félig felülne. Kezdi élvezni a pancsolást és kezd huncut lenni, na meg udvarolni a szép nőknek. Büszke vagyok rá! És mostanában nézegeti a kis kezeit is, remélem, lassan fogni fog már vele. De egyelőre a dumálás és a nevetés a fő attrakciók. Péter szerint tényleg le sem tagadhatom, mert cumival a szájában is képes dumálni. Ez van.

Mi az abszolút szopás?

Altatás közben tüsszenteni. Kétszer.

De tudok még mást is. Amikor az alvó baba mellett surrannál be az ágyba és belerúgsz az ágy lábába, reflexből ordítva káromkodsz. (Többé már nem.)

Amikor a nagy nehezen kanálba imádkozott vitamint kiborítja. Természetesen magára. De az egy-öt cseppből természetesen jut a szőnyegre, kanapéra, kiságyba, a te ruhádra és még a pelenkázóra is.

Amikor időre mész valahova és a beöltöztetett gyerek teleteszi a pelenkáját. Áthatóan szagossal.

Amikor az éppen tiszta ruhát hányja telibe. A te tiszta ruhádat.

Amikor eldöntöd, végre csinos leszel, harisnyát és szoknyát veszel fel, magassarkúval. A harisnya derékrésze bevág, amolyan hüjegyerekesen, még nagyobbnak láttatván a pocakodat, magassarkú meg több mint fél éve nem volt rajtad, tehát ha nem is esel orra, úgy mész, mint a hároméves unokahúgod az anyja magassarkújában. Megoldás: terhesharisnya (10 héttel szülés után, megsemmisítve azt a maradék önbizalmat, amitől jól akartál kinézni) és járni tanulni, mint csitrikorunkban. (Ekkor már végképp semmi önbizalmad.)

Az alábbi egy régebbi bejegyzés, csak eddig nem volt időm közzétenni - december 10-től 18-ig fogja össze a történteket.

Szóval. Nem volt túl sok időm írni, sőt, semennyi sem, mert inkább Balázzsal játszottam, vagy sétáltunk, vagy volt itt valaki, vagy más elfoglaltságom volt.

Balázs most már sztenderden három és fél óránként eszik, ami azért jó, mert több idő marad játszani, sétálni, elmenni ügyet intézni, orvoshoz, védőnőhöz, bárhova. Sokkal jobban is érzem így magam. És szerintem ő is, de megint ne szaladjunk ennyire előre.

Kedden jártam baba-mama tornán, ami igazából aerobic volt. A baj az én térdfájásom volt, aminek utána is jártam, és állítólag, főleg császárosoknál, maradhat vissza gyulladás a szervezetben. Ahogy a neten olvasgattam, én a térdfájással még igazából olcsón megúsztam, mert lehetne emellé boka-, csukló- és mindenféle más ízületi fájdalmam is. Akkor inkább csak leülni meg felállni ne tudjak. Gyógyírként komplex B vitaminkészítményt javasoltak, meg vala mi homeós szert, de nem nagyon szeretnék a homeopátiával kísérletezni most. Majd meg kell kérdeznem oltáskor, azt szedhetek-e. (Már semmit nem merek hátsó gondolatok nélkül lenyelni, amióta azt olvastam, hogy a citrusfélék meg tudják változtatni a tej ízét és nem minden gyereknek ízlik utána. De basszus, akkor almán kívül mást nem is ehetek? Se aprómagvas, se csonthéjas gyümölcsök, nagyszerű! Se citrusfélék! És a szicíliai kismamák vajon mit esznek? Vagy a spanyolok? Évente kétszer érik a narancs!) Úgyhogy a torna a térdfájás miatt ugrott. Majd jövőre, vagy ha elmúlik. Volt, akinek hat-nyolc hónapig is fájt.

Kiesett a csütörtöki karácsonyi vásár is, a másik kisfiú orvosnál volt akkor épp, nyilván az előrébb való, mint kockára fagyni a Vörösmarty téren. Lehet, hogy ha jobb idő lesz, akkor Balázzsal kettesben kimegyünk, mert engem azért érdekel, szeretnék egy kis hangulatot magamba varázsolni. Neki mindegy, hol sétálunk, mivel általában alszik édesdeden a séták közben, nekem meg jót tenne. Lelkileg. (Anyagilag nem hiszem.)

És ez a másik: az OEP elmehet a fenébe. Amilyen jófejek voltak, amikor személyesen bent voltam, meg azóta is, kedd délután kaptam egy levelet, hogy szünetel az ellátásom. Mondom: mivan?!  Szerdán remegve hívtam őket, hogy mit rontottam el - semmit, ők rontották el. Felveszik a panaszomat és hét munkanapon belül elintézik. Jövő héten telefonáljak. Mondtam, az egy dolog, hogy nem kapok pénzt, megoldjuk, mert meg kell oldani. De nem kapok igazolást sem a bkv-bérlethez (képzeljétek, van kismama-bérlet, csak igazolni kell, hogy anyasággal kapcsolatos ellátásban részesülök és hogy budapesti lakos vagyok, és diákáron kapok bérletet), szóval duplán rosszul érint a dolog. Kedvem lenne amúgy megcibálni az illetékes ügyintézőt, mert két dolgot is figyelmen kívül hagyott, amikor kiküldte a levelet. Konkrétan nem nézte meg az előzményeket, csak tájékoztatott, hogy akkor én nem kapok ellátást. Nacccerű! Úgyhogy még azon gondolkozom, megkérem, utalja már át a fizetését addig, amíg kapok ellátást és vegyen már egy bkv-bérletet nekem! Tényleg szavaim sincsenek, hogy milyen dühös és csalódott vagyok!

Szombaton elrohantam reggel az etetés felénél (tápszerrel Péter is boldogul) készülődni, majd vettem még melegítőt magamnak, az alábbi forgatókönyv szerint: Áruházba berohan, gatyát futva megkeres, próbafülkében villámgyorsan magára rángat (nincs firgés-forgás tükör előtt, hogy nem is olyan nagy a fenekem benne, meg jól áll, meg végre elég hosszú, meg hűűű, de jó, hogy ott feszül, még látszanak a spinninges lábaim és nincs ötletelés, a színe mihez passzol, nincs ujjongás, hogy az M-es is elég!), keres még egy másik színűt belőle, pénztárhoz rohan, fizet, futva távozik. 10-kor nyit az outlet, nyitásra estem ki oda is, szinte senki nem volt, így kell ezt csinálni két héttel karácsony előtt, tádá! Merthogy Balázsnak kellett vennem még kisharisnyákat, de a céundában 1.300,- Ft volt egy darab. Az outletben meg 300,- Ft darabja. Nem mindegy. Fel is hívtam őket, van-e, mert szülés előtt voltam kint, akkor négy darab csokibarnát sikerült szerezni. Volt, félre is rakattam, hoztam még másnak is, de ott sem tudtam semmit megnézni, tiszta rohanás volt az egész. Pedig szívesen böngésztem volna kötött pulcsikat, vagy karácsonyi mintás zoknikat (nem tudom, miért, de szeretem őket!). Háromnegyed 11-kor már két saroknyira voltam, amikor hívott Péter, hogy Balázs nagyon éhes, messze vagyok-e még. Be sem álltam, csak rohantam be, kaput se zártam be és addig Péter már kezdte is átpelenkázni a fiunkat.

Csak azért írtam le ilyen részletesen, mert persze, ez a dolgom, de kicsit rosszul esik, amikor ezt hallva mindenki úgy van vele, hogy akkor nekem rengeteg szabadidőm van! Valahogy nem így képzelem el a karácsony előtti shoppingot, akár kötelező körről (mint most), akár ajándékról, akár saját részre vásárlásról van is szó. De mindegy, megvan, amiket akartam, persze, ez a lényeg, csak aki gyereket vállal, az nézzen szembe a ténnyel: x órás osztásban gondolkozhat onnantól kezdve, legalábbis az elején tuti!

Vasárnap reggel viszont megtörtént A CSODA: Balázs hajnali fél ötig aludt. Igaz, hogy ébredt előtte is, de annyira mégsem volt éhes akkor, hogy felkeljen. Utána aludt nyolc-negyed kilencig, sokkal jobban éreztem magam!
 
Viszont, talán az időjárás miatt, talán a hiányzó igazi készülődés, talán az alváshiány és a kimerültség miatt, alaposan kibőgtem magam anyukámnak. Meg a húgomnak. Meg a férjének. Szegények. Szóval minden rajta volt a listámon, onnantól kezdve, hogy a férjemnek miért nincsen aktakukac nyoctónégyig állása, hogy hogy nézek ki, hogy semmire nincs időm, hogy nem tudok felmosni, hogy a szoptatás, hogy végre fel akarok venni olyan ruhát, ami nem csak széltében nyúlik, hogy fáradt vagyok, hogy kimerültem és brühűűű. Előtte persze Péter mondogatta már, miért vagyok ilyen meg olyan meg amolyan, szombat délután jól össze is kaptunk, de szerintem vasárnap értette meg igazán, hogy tottttálisan készen vagyok. Azért nem látja a harmincéves feleségét minden nap bőgni az anyjának!

Volt múlt héten kávézás, aztán Balázst próbáltam fotózni, amint mosolyog - de ez lehetetlenség, egészen sajátos humora van a gyereknek: teljesen váratlanul tör rá, hogy mosolyogni akar, és amint nyúlok a gépért, abba is hagyja. Ggggggggrrrrrrhhhh. És persze amin egyik nap mosolygott, pl. hogy megkérdeztem tőle, kis makimajom-e, azon másnap nem vigyorog. De legalább vigyorog!!! Úgyhogy videót készítettem róla, bár a négy perc alatt szinte csak azt lehet hallani, hogy én produkálom magamat, Balázs meg összesen vagy 15 másodpercet mosolyog. A húgom mondta is, hogy pár év múlva nagyon fogom szégyellni ezt a videót, internetre ne töltsem fel. Pszichológus, csak tudja, mit beszél.

Múlt héten megvolt az első oltás is, ami rögtön első három volt: rota ellen szájon át, a kötelező Diperte és a nem kötelező agyhártya gyulladásos. Balázs sokkal jobban zokon vette, hogy a doktornő hasra fektette, mint a két szúrást. Nekem mondjuk le kellett guggolnom mellé, különben elájultam volna, pedig csak egy tűt láttam, még csomagolásban, de nem bírtam. Balázs igazi férfi volt, alig sírt és alapjában véve sokkal jobban viselte az egészet, mint én. Estére adtam neki egy fél kúpot - kérdeztem Pétert, akarja-e ő beadni vagy adjam be én, de mondta, adjam én, hozzám kötődjenek Balázs rossz élményei. A kúp ellenére is volt egy kis hőemelkedése Balázsnak, egyébként ahogy fogtam, rögtön éreztem, hogy melegebb, mint szokott lenni, meg aznap és másnap is nagyon aluszékony volt szegénykém.

Szombaton fodrásznál voltam - de mivel rakoncátlan lett a hajam a harmadik trimesztertől, azaz nem akarja beszívni a festéket, plusz ott ült a következő vendég is, meeeg haza kellett érnem etetésre, ezért én szárítottam meg magamnak a hajamat, amíg a fodrász vágta a következő vendégét. DIY-hairdresser, nem is rossz! De legalább megint egy kicsit szőkébb vagyok. (A kelleténél, Péter szerint, de ez más tészta.) Este még elmentem Balázsnak hosszú ujjú body-t és rugikat venni - és hazaérve naaaaaaagy szomorú szemekkel panaszoltam a férjemnek, hogy képzelje el, lakott területen belül 55-tel mentem és előzgettek a többiek. Mondtam, gyártok magamnak "MAMMER LETTEM!" matricát és azt teszem ki. Egyébként is azt hittem, sírva fakadok, mert az egyik üzletben felpróbáltam egy kardigánt és láttam magamat hátulról is. Oooolyan bőrlebenyeim (inkább hájlebenyeim) vannak a hátamon, mintha legalábbis százmillió év során kanyarította volna rám az evolúció, mivel kell a túléléshez. Ha nem karácsony előtti zsúfoltság van, biztos, hogy visítva-zokogva szaladok ki az üzletből, így inkább csak megsemmisülve kibújtam a cuccból, visszaakasztottam és hazakullogtam.

Vasárnap pedig vettem egy nagy levegőt és megejtettük az első utunkat kettesben Balázzsal. Autóval. Anya vezet, Balázs az anyósülésen. Elégedetten szuszogva aludt, semmit nem vett észre az utazásból. Amennyire féltem tőle, annyira nem volt semmivel sem különösebb érzés. Maximum az, hogy itt ülök a családi autóban a kormánynál, a fél családommal. Meg hogy nem nyomom neki, ahogy szoktam. (Drága családtagok, ismét be merhettek ülni mellém, akkor is, ha vezetek!)

Anyukámmal sütöttem bécsi kiflit - a recept eredeti német, tavaly találtam, mit össze nem kerestem. Találtam vagy nyócvanfélét és ez győzött, mivel ott volt a végén: Das Rezept stammt noch von meiner Oma, die eine Bäckerei hatte. (A recept a nagymamámtól származik, akinek péksége volt.) Isteni karácsonyi illatot varázsoltunk (bár anya már sütött mézeskalácsot, kávés holdacskát, meg egy fél raklapra való sok más egyebet, még bonbont is gyártott, megint csak pislogtam. Hogy fogom én ezt valaha is utána csinálni?!?!?!), nagyon jólesett az is, hogy süthettem, meg az is, hogy közben a többiek dajkálták Balázst. Még a nagypapám is, pedig az első találkozásnál nem nagyon akarta / merte.

Hétfőn voltunk a védőnőnél - életem egyik legszarabb napja volt egyébként. Balázs, amióta megfázott, ébred az etetés után, jóval a következő etetés előtt hajnalonta is. Először a szörcsögés miatt, meg hogy nem kapott levegőt, aztán meg valahogy úgymaradt. Nem tudtuk, mitől, de teljesen zombik lettünk a jelenségtől. Ráadásul a pirinyó nem is ébred fel rendesen, félálmában nyög, nyekeg, sírdogál, feszeng, forog, zihál, kapkodja a levegőt. A gyerekorvos azt javasolta, ébresszük fel és úgy altassuk vissza, mert ilyenkor nem ébred fel rendesen. Na, én negyed órán át próbáltam ébresztgetni, de rám sem bagózott, csak szenvedett. Erre hangos zokogásban törtem ki, Péter azonnal nem ment edzeni reggel és eltartott pár másodpercig, amíg meglepődve felmérte, kihez is menjen vigasztalni. Balázs a zokogásomra sem ébredt fel, csak akkor nyitogatta a szemeit, amikor én már elcsendesedtem (és aludtam volna, persze). Mondtam, hogy határozottan van humorérzéke a gyereknek! A védőnő egyébként pont azt javasolta volna, hogy hagyjuk sírni - de az sem használt! Épp csak fejen nem álltunk még, hogy Balázs nyugis legyen, szinte minden mást kipróbáltunk már. Ráadásul semmit nem kaptam, semmit nem tudtam elintézni, semmihez nem volt semmi kedvem - de legalább aludtam fél órát délután, amikor Balázs is. A semminél több.

Kedd reggel Péter, a világ legjobb apukája, megfejtette, hogy mi a nyöszörgés oka: hasfájás. Grrrrrrrh. Ismét. Megint, levakarhatatlanul. Mint Shrek szamara az "ott vagyunk már?!"-ral! Úgyhogy a BioGaia mellé az Infacolt is adni fogom neki, de csak hajnalban. Vagy este és hajnalban. Elvileg kéne mindig, de nem akarom a babát agyonszerezni. Kedden sokkal jobb napunk volt, Balázs is élénk volt, vigyorgott sokat, persze nem fotózhatóan. Este ébredt fürdetés előtt, hallottam, hogy gagyog, egy kicsit kiabál is, menetközben is mondtam, hogy jövök, itt vagyok, erre fura hangokat hallatott. Rohanok be, Balázs fekszik a kiságyban, rámnéz és kacag. Szóltam Péternek is, két perces kacagós-nevetős magánszámban volt részünk. Teljesen elolvadtam a kissráctól és szerintem az apukája is.

Ma pedig - kilenchetes és egynapos korában - meglátta a keresztapját, ránézett és elkezdett rá mosolyogni. Ééééédes volt. Isten éltesse a szociális mosolyt!

Kaptam egy ilyen linket a minap:

http://5b.hu/viccesen-a-gyermekvallalasrol/

A vicces az egészben, hogy ki tudom egészíteni. Hogy mivel?

- Pisilni / kakálni pelenkán kívül a legjobb móka! A fürdővízbe, anya ruhájára, kezére, a szőnyegre még sokkal jobb!
- Pelenkázás közben üvölteni KELL, mintha nyúznánk. Ha mégis csönd van, akkor pelenkából kipisilés, -kakálás van folyamatban. Öltöztetés közben szintén visítani KELL.
- Pukizni irtózatosan büdöset akkor kell, amikor orvosnál vagyunk, illetve vendégeink vannak.
- Ínnyel is rá lehet harapni dolgokra, különös tekintettel anya mellbimbójára.
- A baba addig alszik, amíg a segge kiságyat nem ér. Ha benne van, juszt se akar!
- Ha alszik napközben és a szülő azt tervezi, hogy vele fog aludni, akkor különös tehetséggel várja ki azt a pillanatot az ébredéssel, amikor a zombi szülő épp húzná magára a pokrócot.
- Ha a szülő tervezi, hogy alszik napközben, a baba nem fog aludni.
- Mosolyogni idegenekre kell, anyára és apára minek?! Arra még évek vannak!
- Ha babakocsival közlekedsz, senki nem vesz észre, nem enged előre, nem segít buszra feltenni és leszedni. Ha szólni mersz, hogy legalább álljanak odébb, akkor a te k. anyádat, természetesen. (A legdurvább, amikor a másik babakocsis anyuka csukja be az ajtót az orrod előtt, eszébe se jutna megfogni - minek, neki sem segített senki!)
- Hajnalban csak addig érdekes ébredezni, amíg anya megnézi, mi baj van. Amint anya talpra tud állni, kitapogatja a villanyt, a szemüvegét, észhez tér annyira, hogy nem vallatni akarják, ez csak az új élete és a kiságyban a gyereke, addigra a baba édesdeden alszik. Majd mire anya megnyugszik, hogy semmi baj sincs és elaludna végre, kezdődik az egész elölről.
- Orvosságból, tápszerből, kiscipőből, ruhából, játékból és még ki tudja, miből: MINDIG a legdrágább lesz csak jó a gyereknek.
- A fejlesztő játék a szülők idegesítésére való.
- A járdaszegély úgyszintén.
- A szoptatás nem fogyaszt, nem könnyű, nem megy mindenkinek, ellenben fáj, kellemetlen, a kevés tej is szivárog és a legváratlanabb helyzetekben áztatja át a ruhát.
- Városi legendák születnek olyan babákról, akik szeretnek hason lenni. Olyanokról is, akik átalusszák az éjszakát.
- Mindenki anyáz. Na nem úgy: vagy hat alkalom telik el, mire rájössz, hogy a védőnő és a gyerekorvos rád gondol, amikor azt mondja: anya.

És a hetünk dióhéjban - a legfontosabb: Balázzsal jártunk az ortopédián, minden rendben van vele. Csípővel, lábacskákkal, kobakkal. És nem sírt, még csak fel sem ébredt rendesen a vizsgálatra, mindenki el volt tőle ájulva, milyen jó fiú! Legközelebb pedig akkor kell mennünk, ha önállóan jár. Nem pisilt és nem kakált oda a vizsgálóasztalra, szóval tényleg büszke voltam rá!

Hétfőn pedig a gyerekorvos járt nálunk utoljára - akkor is minden okés volt, azt leszámítva, hogy Balázs épp akkor aludt be, amikor a dokinő megnézte volna, mit tud már a nagyfiú. Határozottan van humorérzéke a gyereknek.

Balázs néha már mosolyog, Péterre és rám is, bár sokat kell magamat produkálnom és napi 2-3 mosolynál több nem jut nekem. Egyébként néha mintha már nézné a kezeit, illetve rájönne, hogy el tudja találni velük a játékívre lógatott cuccokat a pihenőszékben. Az, hogy a látóterébe helyezem a kezét és mozgatom, még mindig nem megy. Nő, mint a gomba, kedd este, amikor hét hetes volt, 5080 grammra mázsáltuk.

Én továbbra is iszonyatosan fáradt vagyok, Péter nemkülönben, de hajnalban már csak tápszert kap Balázs. Így döntött a családi kupaktanács. Egyébként egyre többet nyavalyog, nyűgösködik meg hisztizik szoptatás közben, nem tudom, meddig bírjuk még - mármint Balázs, meg én -, mivel a szívem szakad meg, hogy látom: éhes, enne, de valamiért nem jó neki ez a konstrukció. Az etetőjéből viszont simán megeszi, kicuclizza (ugye azért etető és nem cumisüveg, mert ugyanúgy meg kell dolgozni a kajáért, mintha nem tápszert kapna), dolgozik vele, érte. Nem értem. De a bűvös hat hetet elértük, szóval most már egy kicsit nyugodtabban nézek a jövő elé, mert úgy vagyok vele: én (szinte) mindent megtettem. És nem szeretnék önzőnek tűnni, de úúúúúgy hiányzik, hogy beüljek egy kávézóba és igyak egy nagy pohár valamilyen karácsonyi ízesítésű lattét vagy macchiatót! Tegnap az ortopédia után egyedül ihattam volna, de ökör iszik magában, még ha csak kávéról is lenne szó. Szóval remélem, jövő hétre találok gyakorló kismamát, aki hasonlóan érez.

Balázs egyre többet kér enni - szerdán, december ötödikén pedig eljutottunk oda, hogy Balázs 3 és fél óránként evett, keveset bukott vissza a nagyobb mennyiségből és így akkor nem napi 7, hanem napi hat alkalom van, mivel még éjjel is kapott enni. Tegnap amúgy kétségbeesve kérdeztem Bogi barátnőmet, hogy most akkor én nem vagyok hülye, vagy a kismamák élete nem 24 órás, hogy hogy is van az, hogy egyen napi hatszor, aludja át az éjszakát és egyen négyóránként. Nem vagyok nagy matematikus, de ez a három feltétel egy egyenletben nem teljesíthető. És kiderült, igazam van, mert akkor lesz valahol egy "sűrítés", a baba igényei szerint, pl. hogy eszik hétkor, aztán 9-kor, utána egykor, ötkor és este megint kilenckor, aztán alvás reggelig. De ez is öt alkalom, jól tudom leszámolni az ujjaimon. Most várom a csodát, hátha nálunk is lehet(ne) így. A doktornővel is megbeszéltem, hogy lehetne a 4 óra, viszont jövő hétig nem akartam volna átállni, mert megyünk az első itteni oltásokra és olyan időpontban, ami épp etetés előtt lett volna, hogy a rotát is be tudják adni. Mindegy, majd trükközöm legfeljebb egy kicsit.