Nem tudom, de én az elején szó szerint rettegtem, nem tudtam szoptatni, fixa ideám volt, hogy elejtem a gyereket (ez később be is következett, amikor kiesett az etetőszékből, aztán múlt pénteken fejjel előre esett le a kanapéról), hogy beteg és beteges lesz, mert nem tudom szoptatni, hogy szaranya vagyok csak ezért, hogy nem rejtett betegsége van, nem fog fejlődni, nem mosolyog, csufi kis újszülött volt, dagi lett, sokat eszik, keveset alszik, fáradt voltam, mint még soha életemben. 2-3 óránként etetni kellett, kb. sehova nem lehetett vele elmenni, tél is volt, sokáig, hosszan, a tavasz elmaradt, aztán jött az az iszonyatos kánikula, amit szintén alig lehetett bírni.

De úgy érzem, ha másképp és másban nehéz is, alapvetően sokkal könnyebb most Balázzsal. Szinte azt eszi, amit mi. Elég egy-két konzervet, pár szem kekszet, egy barackot-körtét becsomagolni és már mehetünk is. (Persze, pelus, váltóruha mindig kell, de az van is mindig a pelenkázótáskában, hátha bármikor rohannunk kell.) Tíz és fél hónapos kora óta jár, tehát sétálni is lehet vele, nem kell mindig a babakocsi. Társasági lény, nem ijed meg a többiektől a játszótéren, játszóterezni is lehet vele, bár a hintán és anya segítségével a csúszdán kívül mással nem tud játszani.

És ami a legjobb: a kisfiunk átalussza az éjszakát. Persze ehhez kellett sok-sok agyalás után az esztergomi  magánorvos, akit ajánlok mindenkinek és bárkinek bármilyen problémával, nélküle lehet, még mindig nem aludnánk, vagy nem egybefüggően és Balázsnak nem lennének kint a fogai.

Le kell írnom azt is, Péterapaférj nélkül nem tartanánk itt, rengeteget segít, segített és fantasztikusan bánik Balázzsal az első perctől kezdve. Ő volt az, akiben volt elég erő és kitartást a hasfájós Pindurkát ringatni hajnali fél négytől ötig, vagy felkelni hozzá, amikor én annyira fáradt voltam, hogy a mellettem síró babóra meg sem moccantam. Tudom, hogy voltak hullámvölgyek is és a mai eszemmel néhány dolgot másképp csinálnék, de egy percig nem bántam meg semmit. Sőt!

A családom és Péter családja is rengeteget segített, anyukám vég nélkül főzött és vásárolt nekünk, soha nem lehetek ezért - sem - elég hálás. A húgom meghallgatott - pedig volt neki is nyűgje elég -, bármi bolhából elefánt gondom is volt és apukám is mindig kb. kérdés nélkül jött, hozott-vitt, vagy akár anyukámat...

Zsuzsi, Bogi, Ágota, Emma voltak azok a tapasztalt anyák, akik nélkül feladtam volna, akik rengeteget segítettek, akik nélkül nem tartanék ma itt, nem tudnék még ennyire sem laza lenni, még mindig vergődnék a szoptatáson, még mindig félnék Balázzsal bárhova is menni.

Ha nincsenek a környékbeli kismamák, Dóri, Kati, illetve a kicsit távolabbi kismamák, Emőke, Zita, Viki, Anett, Magdi és Kati, akkor is szegényebb lennék pár értékes gondolattal, néhány barátsággal, átbeszélgetett órákkal, amik kellettek a túléléshez ebben a téli tavaszban, a pici babával, illetve a kánikulai nyárban. A tudat, hogy másnak sem jobb, vagy másképp rossz, azért vigasztal, még ha nem is örültem, hogy más is ugyanazzal a problémával néz szembe. Ha valakit kihagytam, elnézést, értse bele magát a felsorolásba, de amióta elkezdtem írni a posztot, folyamatosan bőgök és nehezen látok a könnyeimen át. Ez már csak így lesz mostantól, attól félek.

És akkor az ünnepelt.

Balázs fantasztikus gyerek, nagyon örülök, hogy az anyukája lehetek. Tudom, hogy akaratos lesz, hogy megy majd a saját feje után (sokszor már most is), hogy konok, hogy sokszor nem fog rámhallgatni, de azok a szemek! Az a vigyor! Az a pofi! És a sűrű haja! Meg AZ a nézés, ami miatt tiszta apja, a huncutsága, a játékossága, a kitartása. És hogy ügyes és okos.

Persze aggódom még most is, de rájöttem: egyrészt nem rajtam múlik, vagy nem teljesen rajtam múlik, milyen ember, másrészt amit tudok, megteszek érte. Persze, egy betegség, nyűg, műtét mindig benne van a pakliban (vagy a március óta tartó fogzás) és meg is visel, ha Balázs elesett, betegnek néz ki, nem virgonc nem rohangál, csak ül és néz, vagy fekszik és nagy szomorú szemekkel néz, a szívem megszakad, de már el nem tudnám képzelni nélküle az életemet.

Pontosabban: el nem tudnám képzelni az életemet az én két szinte teljesen egyforma pasim nélkül.

"Kis"fiam, isten éltessen születésnapod alkalmából egészségben-boldogságban nagyon sokáig még, maradj kicsit mindig ilyen, mint amilyennek eddig megismerhettünk! Köszönöm, köszönjük, hogy vagy nekünk, hogy te érkeztél hozzánk! Nagyon szeretünk, sokkal jobban annál, mint amit bármikor el fogunk tudni mondani vagy le fogunk tudni írni. Nem győzöm elmondani egy nap akár ezerszer is, hogy szeretlek, szeretünk, okos vagy és büszke vagyok rád, büszkék vagyunk rád apával!