Az új életünk

A konklúzió? Szülőként sem szabad azt mondani, hogy ennél már nincsen lejjebb. Mindig van még nagyobb adag kaka.

Folyt. köv.

Bréking! Ha Péter a répafőzelék miatt apasági tesztet kért, akkor én a sütőtök miatt anyaságit is!!! Balázs megette a sütőtököt. Aztán hol megette, hol nem, de a lényeg: répa, sütőtök kipipálva.

Viszont a kis hamisnak nem kell a gyümölcs a tápszer után. Először azt hittem, túl gyorsan jön a cumiból a cucc, azért nem eszi, le is cseréltem a cumit, de azt meg nekünk kellett összenyomni, annyira pici volt rajta a lyuk - aztán rájöttem, hogy a tápszer egy picit kesernyés (idézem a dobozt: így "nem befolyásolja a szopási kedvet") és nyilván nem kell neki az édes barack vagy szilva után kesernyés tápszer. Szóval a régi cumit eltettem. Mivel még mindig nem voltunk túl jól, két hét után sem, ezért nem mentünk sehova és senki nem jött hozzánk sem.

A kellemes tavaszban elromlott a mosógépünk, az is nagyszerű volt, Péter megpróbálta megcsinálni, de mint kiderült, olyan hibát sikerült vele előcsalogatni, amire a szerelő is csak vakarta a fejét. (Aztán végül meg tudták csinálni, csak nem volt biztos, hogy nem kell hirtelen vennünk egy tuti mosógépet is.)

Azon a hétvégén érett meg az elhatározás is: bár nagyon utálom, én futni fogok. Ez az egyetlen dolog, amit lehet a gyerekkel-babakocsival együtt is, a futócipőn kívül (mivel a spinninges cuccok jók rám, illetve jók futáshoz is) nem igényel anyagi ráfordítást, a legközelebbi parkban van egy 800 m-es futócsík is, szóval eszményi a helyzet. Azt leszámítva persze, hogy u-tá-lok futni! Meg azt, hogy mivel 300.000-, Ft körül van egy futós babakocsi, ezért a sima kocsival fogok futni. Nyilván nem rosszabb, mintha csak sétálnánk, sőt, a csík teljesen egyenletes, szóval még nem is rázom annyira Balázst, mintha csak a járdán toligatnám.

Hétfőn vettem egy pár futócipőt (ezüst és pink, tuti csajos, az én színeim!!!), nagyon kényelmesen alápárnázott, elfér benne az átlagtól szélesebb lábfejem is, tudom mozgatni benne az ujjaimat, tartja a talpamat, kényelmes. Kár, hogy ez az új kínzóeszközöm.

A múlt hét volt a 3. hét, hogy Balázs nem aludta át az éjszakát, teljesen készen vagyunk Péterapaférjjel. Ennek ellenére én kedden felöltöztem, futósba és futottam 3 kört. Otthon néztem csak meg, milyen hosszú a csík - 800 méter, azaz kezdetnek 20 perc alatt teljesítettem 2,4 km-t. Azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, de megcsináltam. Igaz, hogy 3-4 alkalommal megálltam közben, de egy órával utána is szakadt rólam a víz! Aztán szépen lassan összeraktam, hogy van rajtam hat és fél kiló, meg a ruha még legalább 2-3, Balázs több mint 8 kiló, meg a ruha, a "szkafander" (bélelt overáll), a kocsi - összesen vagy 14-15 kg. Szóval ha spinningre megyek, nem kell ekkora súlyt mozgatnom. Zabáltam is utána szinte egész nap! Amúgy azt hittem, milyen könnyű tologatni a babakocsit - a nagy fenét!!! 15 kiló az 15 kiló! Csak én ebbe eddig bele sem gondoltam. Úgyhogy gyorsan meg is beszéltem Péterrel, hogy majd reggel, amíg ő nem indul dolgozni, illetve este akarok majd járni, persze kocsival oda meg vissza, hogy gyors legyen, mert így csak nyugdíjas-reumás-csiga tempóban tudok futni és nem az a cél, hogy megpusztuljak bele. Péter támogat mindenben, mondta, hogy jó, csak persze meg kell várni, hogy tényleg kitavaszodjon, meg nyár legyen, mert mínuszokban nem jó futni, félek, hogy beteg leszek (megint).

Szerdán megint voltunk futni - miközben Balázs hétfő este óta a fronttal együttjáró heti rendes ámokfutását kivitelezte. A mi jó alvó babánk elfelejtette, hogyan is kell, hogyan is lehet átaludni az éjszakát. Plusz nyűgös volt, semmi nem volt jó neki, hol jókedvű volt, hol nyivákolt, de a "legjobb" (anyát az idegösszeomlás szélére sodró) produkció az, amikor a nevetés csap át sírásba és fordítva. Tudtuk, hogy visszatér a tél, tudtuk, hogy extra szar idő lesz, tudtuk, hogy szinte minden nap kettős fronthatás érvényesül, de ezzzzzzz... Kritikán aluli volt. Mi meg csak egyre jobban kimerültünk, pihenésről szó sem lehetett!

Balázs közben megkóstolta és megszerette a szilvát is, a sütőtököt viszont hol ette, hol meg nem, így visszatértem a répához vele. Almát és krumplit nem mertem neki adni, még mindig nem, nem hiányzik a hasfájás. Így sem aludta át az éjszakát, úgyhogy visszatértünk a tuti módszerhez (jelzem, mindezt közel 3 hét nemalvás után): betekertük Balázst a takarójába, hogy ne tudjon kalimpálni a kezeivel és úgy raktuk le. Ponty. Így valamivel nyugodtabb volt, de még mindig nem leltünk rá a tuti módszerre... (Ha így folytatjuk, egyszercsak annyira zombik leszünk, hogy meg is fogunk valakit harapni!!!)

Csütörtökről péntekre Balázst másfél órányi próbálkozás után betettem magunk közé az ágyba. Ez azért nagyon jó, mert így senki nem alszik - Balázs játszani akarna a párnánkkal, takarónkkal, a rajta lévő mintákkal, a hajammal, fülemmel, az apja karjának szőrével (szokta is húzkodni, jáááájjjj), illetve én az ágy szélén kuporogva félálomban tengődöm csak és várom a reggelt, ami szintén nem jó, mert Balázs ilyenkor nyűgös, kialvatlan, rossz napjai vannak. Két óra huzavona és minden házi praktika végére elaludt, majd húsz perc múlva, hajnali öt tájban arra ébredtem, hogy a kis ökle a - nyitott - számban landolt. Nálam tapasztaltabb szülők nem röhögnek! Ő nem ébredt fel rá, én viszont igen, aztán gyorsan át is költöztettem őt az ágyába.

Mentségére mondom, hogy ez volt a március 14-17-i hóviharos, hófogságos hétvége, amit sokan sokáig fognak emlegetni. Nem csodálom, hogy kicsikénket így megviselte az idióta időjárás, az óriási szél - csak kóvályogtunk mi is pénteken egyébként. Szó sem lehetett arról, hogy Balázzsal kimenjünk a szüleimhez, az udvarukon másfél méteres hótorlasz is volt (a szél elég idióta építész), szóval az akkor közel 3 hetes szobafogságunk folytatódott.

Szombaton Péter szüleinél voltunk, mindenki élvezte, Balázsnak ott még viszonylag jó napja volt. Én fél ötkor elindultam vásárolni - outlet és ikea, szerelmes lettem a Benetton cuccokba, annyira édesek! Ha van éppen méret Balázsra a 70 %-os kupacban, akkor nagyon jól is járunk vele. A kislányruhák valami haláliak, a kissrác holmik vagányak. Eddig nem is néztem, de mostantól tuti rajongó lettem! Balázs nem lány, nagyon sajnáltam, de vettem pár nagyon édes harisnyát a barátok és rokonok kislányainak. Nem tudtam otthagyni a szürke alapon fehér szívecskés mintásat, de a szürke alapon vajszínű pöttyöset sem. Persze magamnak semmit nem kaptam, de legalább megvettem a fürdőszoba polcot is, hogy Balázs ne tudja magára rántani majd a mosógép tetején lévő kosarakat, ha állni / járni tanul. Költöznek a kosarak a mosógép fölé. Balázsnak és Péternek viszont nem telt ilyen jól a délután, Balázs nagyon nyűgös volt, az időjárásra gyanakodtunk. Sűrűn ébredt éjjel, én azt hittem, már beájulok a kiságyba mellé. Nem tudtam, hogy az időjárás vagy a mozgásfejlődés miatt van-e, vagy esetleg beteg lesz a lelkem, ugyanis sűrűn tüsszögött, illetve szemvillanás alatt dobja át magát hátról hasra. Néha vissza is, de egyelőre még csak jobb oldalra csinálja.

Vasárnap, 17-én a szüleimnél voltunk ketten, nagyon tetszett a dolog, volt egy kis szusszanás a hétben. Balázs napközben megint elbűvölő volt, de amikor hazaértünk és felébredt, átcsapott minden horrorba; sírt, feszengett, a fejét rázta (jajjneeeeee!!!, ez a középfül gyulladás első jele!!!). Aztán fürdetés előtt kakált egy isteneset, ami kimarta a popóját. Fürdés és vacsi után alig lehetett elaltatni - és akkor jött az ötlet, hogy bekenem az ínyét zsibbasztóval. Kettő perc alatt megnyugodott és el is aludt. Az ölemben. Amitől az én derekam és az életem is már totál készen van, négy hét után nem vicces, hogy a gyereket nagy lendülettel rázni és ringatni kell, a kettő műveletet lehetőleg egyszerre végezve.

Hétfőn sokat olvastam a fogzásról és ráleltem a Viburcol nevű homeopátiás kúpra, ami komplex szer, azaz több minden is van benne. Napi 2-t lehetne neki adni, mi este adunk egyet és vártuk a csodát. Azt olvastam, hogy 3-4 napig erősödhetnek a tünetek (igen, ez így volt), majd fokozatosan megszűnik a nyugtalanság. Balázs ugyanis pillog kifelé a kiságyból sokat, illetve félálomban gagyog, megpróbál felülni, a rácson zörög, nyúlkál arrafelé, ahol este a játékát hagyta, de a szemét csukva tartja. Bevallom, az esetek nagy részében csak úgy tudjuk elaltatni, hogy maga mellé tesszük a kis kezeit és úgy bugyoláljuk be a takaróba, amire nem vagyunk büszkék. De 4 hét nemalvás után az embernek nincsenek illúziói, se elvei, akkor már csak a túlélésre hajt.

Kedden és szerdán futottam is, szerdán pedig elkezdtem jóformán szénhidrátmentesen táplálkozni, Zsuzsi barátnőm példáján felbuzdulva. Jó, hogy együtt csináljuk a dolgokat, minden este megírjuk egymásnak, ki mit evett, illetve mit sportolt. Kedd este be is vásároltam alaposan, szerdán indult a kúra. Ennek hála újra főzök, kénytelen vagyok, hiszen nócukor, nóliszt, nóédesség, nózsír (max. olivaolaj), tehát semmi tészta, semmi rendelős kaja... 

A minősíthetetlen időjárás miatt viszont nem futottam kint, szombaton el kellett mennem terembe futni, mert visszatért a tél. Nem hittük el, persze Balázs mindezt fogzós-frontos nyekergéssel hálálta meg.

Továbbra sem aludt éjszaka, mi meg egyre lejjebb csúsztunk a lejtőn. A mélypont szombat volt, amikor is a szüleimnél aludtunk. Én aznap voltam először életemben edzőteremben, futópadon futni - baromi jólesett, hiányzott a mozgás már! 35 perc, 4100 méter. IGEN! Látszik, hogy nem kocsival futok, mondta Kata barátnőm. Balázs közben Péterrel volt, és nem tudom, hogy az éjszakai nemalvások miatt, vagy miért, de aludt közel másfél órát a babakocsiban. (Zárójelben üvöltve jegyzem meg: NEKEM MIÉRT NEM ALSZIK SOHA ENNYIT DÉLBEN?!) Hiába a futás, a közelgő relax-nap (Balázst a nagyszülők dajkálják), annnnnnyira fáradt voltam, hogy amikor láttam egy csomag spórolós áruházas fültisztító pálcikát a mosógépen, azt hittem rá, hogy túró. Megfogtam és be akartam rakni a hűtőbe. Fel sem tűnt, hogy 1. aznap nem voltam vásárolni. 2. ha órák óta ott van, nem a hűtőben a helye, hanem a kukában, feltéve, ha rá tudok ugrani, amikor elmászna és 3. mi a lótúrót keresne a mosógépen?!

Szóval a szüleimnél 23-ról 24-re eléggé rossz volt az éjszakánk. Nem tudom, hogy a fogzás, az időjárás, a mozgásfejlődés, a nem megszokott környezet vagy a picit melegebb szoba miatt nem tudott-e aludni, de apukám elringatta őt kilenc óra magasságában. Fél tíz felé - apa is hadd élje ki magát és biztos, ami biztos alapokon - letettük. Pár perc múlva felébredt, kémlelt és közel egy óra volt elaltatni, de a végén lekötöztem a kezeit megint, lekapcsoltam a villanyt és lefeküdtem, nem keltem fel mellé többet. El is aludt. Viszont ha hússzor nem ébredt fel, akkor egyszer sem, a végén pedig olyan nyolctól elaltathatatlanul fentvolt. Anyukám örömmel vállalta a felvigyázást, mi meg próbáltunk még egy órát aludni. Hát, senkinek nem kívánom...

Balázs mindeközben vigyori, vidám, általában vigyorogva ébred 20 perc után is, van humorérzéke és egyre jobb, kacag, huncut, állandóan jár keze-lába, kalimpál és nagyon szépen fogja a dolgait. Kellett neki vennem vékony rágókát, mert a hűtőrágóka nem fér be a pici szájába és nagyon szépen át is adogatja egyik kezéből a másikba a kis játékait. Imádom, édes, cukorfalat, értelmes. Gyönyörűen eszik már kanállal (körtét, szilvát, barackot, sütőtököt, cukkínit és répát), rájött, hogy nyitnia kell a kis száját, hogy hogyan egye le a kanálról az ételt és hogy hogyan ne tolja ki a kis nyelvével. Cukorpofa, tényleg. És ahogy kacagni tud, istenem! (Ilyennek álmodtam meg egyébként, a szőke-göndör fürtöket leszámítva: huncutnak, vigyorinak, kacagósnak és örökmozgónak.) Hason is mindent a szájába tud tömni és próbálkozik már a kúszással. Nem erőltetjük, sőt, de félig már felül hasizomból és keménykötésű kis legényke. Vasárnap 8480 (!!!) gramm volt. De továbbra sem hájas, csak a combikái és a kis karjai, meg a kézfeje, nagyon tündéri! Egyébként meg óóóóriási tenyere van, magához képest és széles a mellkasa, meg úgy valahogy az egész gyerek, de a legkevésbé sem hájas. És kezd kockás lenni a hasa, de ahogy lestük, csupa izom az egész poronty. (Elfogult elsőgyerekes szülők jellemzését olvashattuk...)

A Viburcoltól viszont rendeződtek a napi alvásai - vagy a mozgásfejlődés miatt, mert egy szempillantás alatt hátról hasra vágja magát, erőlködés és nyöszörgés nélkül kihúzza a kezeit maga alól és ennyi, már nyúl is a játékok után -, megint háromszor alszik és ha szerencsém van, többet is, mint fél óra. Az éjszakai alvások még mindig nem rendeződtek viszont és kezdem tanácstalanul nézni, ahogy az életünk széthullik. Kialvatlanul nem lehet semmit sem csinálni. És persze ezt fejeli meg a kb. kétnaponta érkező kettős fronthatásos hiszti. Remélem, valami most már történni fog, mert a végünket járjuk...

Február 24-től...

Ott hagytam abba, hogy volt egy beteg Péterem hétvégére, bár próbált segíteni, de láttam rajta, hogy nagyon odavan. Amit tudott, megcsinált és ezért hálás is vagyok neki, de persze ez nem volt ugyanaz...

Vasárnap a szakadó esőben mentünk sétálni Balázzsal ketten, amiatt is menni akartam, hogy ne legyen a bacis apukája mellett. Amikor kiértem a babakocsival az udvarról, akkor kezdett rá csak igazán... Nem volt kellemes. Pont összetalálkoztunk a sétálótársainkkal, bár a porontyok még nem látták egymást, kíváncsi is vagyok, mit fognak majd egymáshoz szólni. Balázs elég nyűgös volt vasárnap délután, én mondjuk az időre fogtam, esett egész nap. Fürdetésnél még nem volt baja, elaludt gyorsan, egy óra múlva üvöltve ébredt és üvöltött szegénykém orrszívózás közben is, na meg rázta a fejét.

Nagyon gyanús volt nekem - hőemelkedés, orrszívás, fejrázás, imádkoztam, hogy a fogzás legyen, de nem az volt! Alig aludtam, egész éjjel azt figyeltem, hogyan lélegzik. Hát, nehezen szegénykém, volt pár visítós orrszívásunk azon a hajnalon. Hétfőn délután rendelt a dokink, Balázsnak hőemelkedése is volt, nem nagy, de azért volt, bágyadtabb volt, fura mód nyugodtabb, illetve inkább nyomottabb. Tudtam, hogy középfül-gyulladás, a keserves sírás orrszívás közben (ilyenkor fáj nekik) meg a fejrázás elárulták. Baromi sokat kellett várni a dokinőnél, bár hála istennek nem kellett a beteg gyerekek között ülnünk, de még így sem volt kellemes. Közel két órán át dajkáltam a szentemet, majd persze akkor került ránk a sor, amikor elaludt.

A torka picit gyulladt volt, az egyik füle tiszta, a másik viszont már váladékos. Azt mondta a dokinő, hogy "ez még nem középfül-gyulladás, de már az előszobájában vagyunk". Nagyszerű. Fenistil cseppek, orrcsepp, mellkaskenegető cucc, orrspré, orrszívás. Agyrém. Az első két nap visított Balázs szegény keservesen, amikor orrszívás volt, de aztán, ahogy tisztult, jobb lett. Mondta a dokinő, hogy az orrspré és a szívás között teljen el 10 perc, meg azt is, hogy Balázst tekerjem be szorosan egy takaróba, hogy ne tudja kiütni vagy kiszedni a kezemből az orrszívót és kicsit lógassam is le az ágyról, mert úgy a leghatékonyabb, ha lóg a feje egy picit. (Azóta nem tekerem takaróba és sokkal jobban tűri a dolgokat.) Péter a gyerek ilyen módon történő becsomagolására szokta azt mondani, hogy baba-tortillát készítünk.

Persze kedd estére én is beteg lettem, neocitrannal és pálinkával, aztán mézes pálinkával kúráltam magam és úgy tűnt, hogy hét vége felé kezdünk jobban lenni. Balázs csütörtökig volt nagyon beteg, aztán jobb lett egy picit. Szerdán sokat volt hason, mindenért nyúlt, mindent a szájába tömött, megrágott. Csütörtökön kiszedte a cumit a szájából, bandzsítva megnézte, majd fordítva (gomb befelé, szívóka kifelé) visszatette a szájába. Annyira nevettem rajta, meg kellett zabálni, persze ő is kacagott velem (ha anya nevet, akkor biztos tudja, mit csinál, nevetek én is vele), csak azt nem tudta a kis lüke, hogy éppen őt röhögjük ki.

A szombat már kezdett egész jó lenni, este tartottuk Péter születésnapját - az megérne egy külön posztot, csak nem ezen az oldalon!!! -, a szüleim vigyáztak Balázsra. De mielőtt ennyire előreszaladok, szombaton az alábbi dolgok is történtek:
- Balázs szombat reggel kiborította az őszibarackot - kiütötte a poharat a kezemből -, még jó, hogy szép napos idő volt és ki tudtam mosni a pihenőszékét. Most már tudom, hány négyzetméter 50 ml-nyi barackpép.
- Balázs kinőtte a mózesét, a teljesen vízszintesig dönthető sportrészben sétáltattuk vasárnaptól és szombaton a sportrészben kapta a répát, amit szépen becsókolt. Megkockáztatom, jobban ízlett neki a répafőzelék, mint a barack vagy az alma. (Péter erre mondta, hogy ő apasági tesztet kér, ha a gyerek szereti a répafőzeléket).
- Szombat délután pihenőszék híján Balázs a járókában matatott hason. Kimentem a konyhából, visszamentem és teljesen más irányba nézelődött, mint amikor otthagytam. Szóval Balázs körbeforog, egyelőre még csak úgy, mint a kutya a farka után és csak egy irányba.

Szombat este buli. Haza szerettem volna érni legkésőbb hajnali egyre, háromnegyed három lett belőle és egy cudar másnap. Nem tudom, hogy a bulizás, a nemalvás, a meleg szombat tette-e, de Balázs is és én is rosszabbul voltunk megint. Viszont én ilyet soha többet nem csinálok! Másnaposságot csak akkor vállalok be, ha másnap nem nekem kell ellátni Manóvári KisBalázst. Nem ragozom, szörnyű volt. Délben Péter elvitte sétálni Babónkat, én aludtam egy bő órát, majd délután is aludtunk Balázzsal együtt. Jólesett. Délután már jobban voltam, de a délelőtt nem embernek való volt. Balázs is csak nézett rám nagy szemekkel, amikor alig bírtam kinyitni a szememet, meg amikor egy-két nyöszörgést azért elengedtem. Szóval soha többet - ne lásson így a gyerek se és magamat is hadd ne kínozzam.

A hétfő viszonylag eseménytelen volt, sétáltunk közösen egyet a "társainkkal", meséltem a hétvégét, meg hogy így soha többet! Balázs kedden megint nyűgösebb volt, alig aludt délben. Szerdán melegfront jött, meg volt öt látogatónk és nem tudom, hogy ennek vagy valami másnak a hatására-e, de visszaestünk megint mind a ketten.

Olyannyira szarul lettünk, hogy megint volt éjjeli és hajnali orrszívás is, azt hittem, sosem lesz vége! Szerdán Balázst otthagytam a játszószőnyegén a nappaliban, kimentem, jövök vissza, Balázs félig a kanapé alól pillog ki hason, a kezeire támaszkodva, magát feltolva. MICSODA?!?!?!?! Balázs átfordult! Hátról hasra!!! Hagytam még őt "egyedül" játszani és persze megint megismételte a produkciót: lábakat felhúz, ívbe feszül, oldalra fordul, még jobban megfeszül és bumm, hason is van. Nyöszörögve, lassan, erőlködve kitornázza az egyik kis kezét, aztán a másikat, majd nagy szemekkel pillog körbe. Éééés amikor néztem, megcsinálta oda és vissza is. Csak egy oldalra tudja még a produkciót, de ez így normális állítólag. Négy és fél hónaposan megfordult. Nagyszerű! Örülök, persze - de itt van vége szerintem az édes babakornak (azaz annak, hogy ottmaradt, ahova tettem).

És rájött a huncut, hogy az ívbe feszülést és fordulást bárhol, akár a pihenőszékben is lehet kivitelezni és gyakorolja is sűrűn. Ha kézben tartom, függőlegesen, akkor keljfeljancsizik, mászik kifelé oldalra a karunkból, ha valamira kíváncsi és menne és menne és csak menne...

A büszkeségem sem tudta elfeledtetni, hogy milyen pocsékul is vagyunk... A csütörtököm arra ment rá, hogy fenyő aromavizet kerestem Balázsnak, mert az állítólag mindent kihoz a gyerekből. Illóolajat még nem párologtathatok, erre lenne az aromavíz egy éves kor alatt, de ebben a tetves országban persze nem lehet ilyet kapni! Délelőtt már bőgtem, hogy meg akarok gyógyulni, meg neki is meg kéne már, és úgy voltam vele, most már akár nevezhetnénk is az "én ennyi taknyot emberből kifolyni még nem láttam!" című versenyre. Szóval már bőgtem, mandulaműtétet vizualizáltam magunknak, orrmosást és hetekig tartó orrszívást. Beszéltem egy aromaterapeutával, aki mondta, valóban, olajat ne párologtassak Balázsnak, mert rosszul lehet tőle, én viszont ne csak mézes pálinkát igyak, hanem fahéjas-szegfűszeges-mézeset. Háááát... Nem volt otthon szegfűszeg, de eszembe jutott, hogy a mézeskalács fűszerkeverékben meg épp ezek vannak, meg még gyömbér is. Kevertem magamnak egyet, olyan volt, mint a híg iszap, de lássatok csodát, segített (az a három, amit eddig ittam)!

Csütörtökön tehát almareszelőt kellett keríteni. A hipermarketben nem volt, eszembe jutott, hogy van egy százforintos, vagy egy eurós, vagy milyen bolt pár megállónyira, onnét már a bababolt sincs messze. Én üveget akartam, de az nem volt a bababoltban, a műanyag 700,- Ft. A másikban a klasszik, amilyet gyerekkoromban is lehetett kapni, feleennyi volt, de szükséghelyzetben az ember lánya nem válogat. Betéptünk a százas boltba, kérdezem van-e, van, műanyag, igen, hoztak nekem egyet, kellett, megveszem, de előtte kérdeztem, "hogyé' adják". 190,- Ft, de épp fizetett egy idősebb hölgy, azt hittem, neki mondják. Beállok a sorba, erre mondja nekem is a csajszi, hogy 190,- Ft. Nem vagyok a saját zsebem ellensége, de reflexből nyomtam egy lottóreklámos mennyit, de a százkilencven már előbb is nekem szólt. A bababoltban ránézésre ugyanez (eléggé elbaltázott formája van, nincs kiöntője és szögletes - gondolom, gyermektelen pasi tervezte gyermekes nőknek, avagy: kiskanállal hogy szeded ki a pépet a sarkokból??? és hogy öntöd ki a tartalmát kistányérba,hogy újabba almákat reszelj, ha egy fél alma nem elég a magzatodnak???), szóval ugyanez a szar héccá forint!!! Mindegy, van almareszelőnk, Balázs nagyfiú!!!

Pénteken egész nap izgatott voltam, almaaaaaaaa, Balázs meg addig nem nyugodott, amíg a félliteres vizesbögrémet oda nem adtam neki, meg nem foghatta a fülét, rendesen, ahogy tőlem látta és össze nem nyalogathatta kívülről. Csapvizet azért nem adnék még neki. Egyébként is ki szokta nézni a tányérunkról a kaját újabban, gondoltam, akkor megérett az almázásra.

Szigorúan öt kanállal kapott csak, ahhoz képest, hogy most evett ilyet először, nem is lett sokkal nagyobb Maszat, mint előtte volt. Almázás után összepakoltam és relaxálós nagyszülő (nekem szülő) látogatásra indultunk kettesben Balázzsal. Kitavaszodott, jól éreztem én, mert mindenki, aki egész télen nem vezetett, kimerészkedett az útra, 35-tel meg 60-nal battyogtak előttünk, rém idegesítő volt!!! Valahogy kiértünk, és én élveztem, hogy nem egész nap én foglalkozom Manóval.

Balázs kezd félni az idegenektől - az eddig egyszer látott barátnőmtől konkrétan biggyesztős sírásba kezdett, pedig tényleg szépen mosolygott Bea. Vicces volt nekünk, Balázst meg alig tudtam megnyugtatni. Ezt azért egy kicsit később kéne csak előadnia, mármint az idegenektől félést.

Szombaton úgy jöttünk haza, hogy nem aludt el azonnal a kocsiban, csak valahol félúton, pislogott nagy riadt szemekkel a sötétbe, úgyhogy amikor épp nem kellett váltanom, foghatta az egyik ujjamat, szorította is. Ilyenkor aztán nem bánok éjszakázást, kimerültséget, pluszkilókat, csak csendben sírok meghatódottságomban, egyedül, befelé, hogy senki ne nézzen hülyének.

(Láttunk egy balesetet is, előttünk három autó ment egymásba - szerencsénk volt, mert amíg világosban a teszetoszák szötymörögtek, sötétedés után a kivagyik rajzottak ki és a kanyargós Solymár-Hűvösvölgy-Moszkva tér útvonalon akarták az egész sort megelőzni, aminek az elején egy-egy rokonoknál felejtődött teszetosza kecmergett. Idegesítő volt, de 8-10 autót úgysem tudok megelőzni azon az úton, szóval nem is kezdek bele. Mások belekezdtek és ez volt a mázlim, mivel láttam, hogy idióták, jó nagy követési távolságot tartottam. Hallottam a tompa csattanást, majd még kettőt. Tükör, fék, elakadásjelző, kormány. Én egyébként láttam már, hogy sor elején lévő be fog kanyarodni balra, tehát teljesen meg fog állni, a mögötte jövő is megállt, de a 3. és a 4. autó nem. A 3. kapott elölről-hátulról, nem volt vicces. Egy kicsit ottmaradtam én is, de a három kocsiból összesen vagy tíz, morcos arcú pasi szállt ki, szóval nagygázzal elhajtottam akkor. Nem akartam tanúskodni sem a baleset, sem a súlyos testi sértés ügyében.)

Vasárnap Balázs kapott fél adag almát tízóraira, kis édes volt, nem is kente össze magát annyira, mint számítottam rá. Ügyes volt, bár sokáig tartott a művelet. A maradékot én ettem meg, finom volt, bár már el is felejtettem, pontosan milyen is ez. Voltunk sétálni egy nagy kört az öbölben, én közben forraltboroztam (nyomokban felfedezni véltem a régi életemet). Balázzsal délután elszabadult a pokol. Csak kézben volt el, ha egyáltalán, sírt, feszengett, tekergette magát, szemmel láthatóan rosszul volt. Arra gondoltam, itt a fogzás, de aztán kiderült: az alma megfogta a hasát. Miután sikerült produkálnia a pelusba fürdés előtt, bepótolta az egész aznapi vigyorgást szerencsére.

(Kiegészítő infó és azóta már mellékes is, de én eléggé felhúztam magam rajta, hogy a hasfogást eddig csak egy barátnőm mondta - de se az orvosok, se a védőnők, pedig állítólag eléggé általános jelenség. Baromi dühös voltam, mert múltidéző volt a vasárnap délután, a hasfájós kezdeti hetekre emlékeztetett, de persze most nem tudtuk, hogy az a baj... Szóval nem értem, miért kell ezt a rohadt almát erőltetni, vagy miért nem mondják, hogy a levével kell kezdeni szigorúan!!!)

Aztán kiderült, úgy kellett volna neki adnom, hogy először csak a levét, két napig mondjuk, utána magát a pürét. Olvastam azt is, főzve jobb, úgy nem bántja a kis pocakokat, hétfőn és kedden főzve kapta, barackot pedig szerdán először lé formájában. Egyébként nem értem, miért kell az őszibarack lébe és pürébe cukrot tenni (nem találtunk cukor nélkülit), de van olyan gyártó, aminek még a szilvájában is cukor van!!! A lé jobban bejött neki, mint a püré, úgy vettem észre, bár csütörtökön fogta és a poharat, amiben már csak kb. 8 ml lé volt, kiütötte a kezemből. Dejóóóóóóóó! Azóta tudom: 8 ml őszilé elég arra, hogy beterítse a fél konyhát, két és fél szék lábait, az asztal mind a négy lábát, a hátizsákomat, a hűtőt, a zsugorfóliázott babavizeket és az asztalt is.

A többi pürét is majd úgy fogom adni Kukacnak (ez a legújabb beceneve Balázsnak, mert annyira tekereg, izeg-mozog, a fejét kicsavarja, félig majdnem át is fordul bele), hogy először jól felhígítom babavízzel és azt kapja. Nyilván nem tudok most sütőtököt szerezni lének (bár pürének sem, és ha mégis, akkor sem tudok vele mit kezdeni, mert sem Péter, sem én nem esszük meg), se semmilyen más zöldséget. Marad a bébiétel, azt meg csak hígítani tudom. A semminél mondjuk jobb és most már ezt is tudom.

Én 9-e óta délután 4 után nem eszem. Semmit. Gyümölcsöt se. Lement vele gyorsan egy kiló, aztán visszajött fél, majd megint fél, és megint lement egy. Nyamvadt kilók, hü-lyét-ka-pok-tő-lük!!! Nem tudom, mi a baj, vagy miért, vagy mit kéne másképp csinálnom. A baba-mama tornát is végezzük Balázzsal, most már élvezi, vigyorog közben, tetszik neki, de még az sem elég. Éhes szoktam lenni, de nem érdekel, kibírom. Inspirál a régi ruhatáram. Olyan szép ruháim vannak!!! Hordani akarom őket megint!!! (De hogy az éhezéssel két hét alatt egy kiló ment csak le, azt nem éri!!!)

Csütörtökön a lé feltakarítása után elmentünk cukormentes őszibarackot keresni, de nem kaptunk. Gyors ebédet követően eltéptünk a gyerekorvoshoz, mert Balázsra várt két újabb oltás. Pentaxim (a régi DiPerTe feljavítva még két másik betegséggel, ne kérdezzétek, foggggalmam sincs), meg a Prevenar (valamelyik -coccus) ismétlése. Oda is értünk negyed 3 előtt, épp senki nem volt ott, úgyhogy be is hívtak minket. Bent vetkőztünk, beszélgettünk, Balázs fel akart ülni. Megmérték - igaz, ebéd után volt, de 8040 gramm a csöppségünk és a védőnő mérése szerint 64,5 cm. Szerintünk meg 66,5, mi is megmértük péntek este. Balázs magától átfordult hasról hátra a dokinőnek - vicces volt, mert előtte épp azt magyarázta a dokinő, hogy ha át is fordul, az még nem tudatos, aztán Balázs bemutatta, hogy nála pedig deeee, ha akarja. Röhögtem, hogy épp olyan, mint a vigyorgás másfél hónapja: idegenek előtt műveli, anyának nem.

Balázs igazi kis hős volt, a második szúrás után nyikkant csak meg, de hamar abba is hagyta a visítást, amint felemeltem. Ha skubizhat, akkor semmi baja nincsen. Persze énekeltem neki a Háromlábú kisszéket megint, jól eltúlozva, túlhangsúlyozva, úgyhogy rámfigyelt. Édes volt amúgy. Hazafelé elaludt a kocsiban, nem is keltettem fel, aludt majdnem egy órát, és utána is nyomott volt.

Várt rám aznap este még két nagy kihívás: beadni a homeopátiás bogyókat Balázsnak és egyedül megfürdetni. Életemben először. (Tapasztalt olvasók nem röhögnek!) Balázs ugye még nem ül egyedül, fogni kell egy kézzel, a másikkal fürdetni, a harmadikkal meg kéne pakolgatni a kis testrészeit, a negyedikkel meg adni magamnak a fürdetőt és a sampont - de megoldottam! Baromi büszke voltam magamra, meg nagyon kimerült, de akkor is! A homeós oldatnak a felét kiköpte a szentem, de nem mertem neki másikat adni, mert ki tudja, mennyi volt a kijövő oldat és mennyi a nyála. Ugyanis rettenetesen nyáladzik a drága mostanában, el sem hinném, ha valaki mesélné. Durva, amit művel. 3-4 előke, illetve felső / nap fogyasztása van a nyáladzás miatt, én meg nem győzök mosni. Az előkét ugyanis Izgága Főuraság előszeretettel tépi le magáról, fordítja a háta felé, gyűri be a tokája alá, a nyála meg kicsorog mellette a felsőjére, vagy a kezeit nyálazza össze és azzal keni össze magát elég rendesen, de tény: akármit is csinálok vele, tiszta nyál állandóan a ruhája. (Otthonka-anyagból kéne neki rugdalózót varrni, hihi.)

Pénteken leszakadt a hó és Balázsnak hőemelkedése volt, gondolom, az oltástól. Péter beteg lett, persze dolgozni volt, de hazajött és magától lefeküdt azonnal, plusz neocitránt ivott, amit amúgy úgy kell beletukmálnom, mintha valami óvodás csoporttal alkudoznék arról, hogy egyék meg a répafőzeléket. De most megitta magától, innét gondoltam, hogy nagy a baj. És így indultunk neki a február 23-24-i hétvégének.

A kedd elég hisztis és hajnalban sokszor ébredős volt, úgyhogy a vasárnapi alvás sajnos csak addig tartott. Kettős fronthatás, hó, szél... Nem részletezem, idegtépő volt. Pedig még látogatóink is voltak, akik szerint Balázs áldott jó gyerek, szerintem meg magához képest elég sokat hisztizett. Sírt. Nyöszörgött. Tekergette magát a kezemből kifelé. Aludni viszont az istennek nem akart, ez az új szokása: hiába érzi, hogy fáradt, csakazértse alszik. Naccccerű. Ilyenkor persze mondom neki, hogy babám, aludj el, tudom, látom, hogy elfáradtál, csukd be a kis szemed, csendesedj el és aludj, de nem sok haszna van, ugyanúgy csapkod és húzza az arcát és nyekereg-sír-ordít.

13-án, szerdán, előadtam az alábbi zsonglőr-számot, azaz napizsonglőr gyakorlatunk következik. Vegyél egy februárban hozzátáplálást kezdő anyát (bébiétel konzervre van szüksége, bár ezzel sokan nem értenek egyet, de majd kifejtem a többit később), babakocsistul, hátizsákostul, közel nyolckilós gyerekestül, egy jófajta bébiétel akciót az egyik drogériában, bkv-buszt, éppen elfogyó pelenkát és egy-egy csipet kaland-, illetve tettvágyat. Ez mind kellett ahhoz, hogy a hátamon 25 üveg bébiétellel és egyéb szerelékekkel, úgymint folyékony kézmosó utántöltő (tehát nem egy zacskó vatta, aminek nincs súlya) és egyéb háztartási cuccokkal, a két kezemben a babakocsival, plusz egy karton gigapakk pelenkával (3-szor nyegvenvalamennyi darab) elinduljak a pénztár felé, aztán meg busszal (!!!) haza. A körtéren szóltam egy fiatalabb srácnak, hogy a kocsival boldogulok, de a pelenkát adja fel utánam (azért kellőképp időset, de nem olyan időset kerestem, akinek már lehet gyereke, nehogy elszaladjon a pelusainkkal), leszállni pedig ugyanígy sikerült. Eközben alkoholistának hatottam, mert a bébiétel üvegek vígan csörömpöltek a hátizsákban. A csattanó? 45 méterre a házunktól a kartondoboz füle elszakadt és a három csomag pelenka óóóriásit toccsant járda mellett felhalmozódott, gusztustalan, fekete színű olajos-hóleves-rohadt leveles pocsolyában.

Aznap okosabb lettem még azzal a tapasztalattal is - mert rájöttem, ééén zenét akarok hallgatni, legalább tíz percet, amikor Balázs is éber, hogy miért nem jó rádiózni a gyerek mellett. Konkrétan nem hallottam semmit Bogyókából. Nem tudtam figyelni, nem tudtam, mit csinál. Már egy-egy levegővételből tudom, milyen kedve van. Hallom, ha csapkod a kezével-lábával, azaz örül valaminek, hallom, ha megint fel akar ülni és eltorzult arccal erőlködik, sőt, azt is, ha kakál. Szóval a rádiózás, illetve zenehallgatás nem fog visszatérni az életembe még egy jódarabig.

Mivel Balázs már nem kap anyatejet, így legalább részben visszakaphattam a régi életemet - borsófőzeléket főztem, saját célra sangriát vásároltam, továbbá fejfájás esetére csőre töltött quarelin van a gyógyszeres fiókban és redbull a konyhaszekrényben. Már csak egy felvigyázót szeretnék, hogy Péterrel el tudjunk menni néha moziba, vagy én főzhessek valami extrábbat, hosszabbat is, ne csak a 15-20 perces ételeimet. Persze, tudom, nekünk legalább éjjel alszik a gyerekünk, olyan 9 és 10 között alszik el és általában hat és hét óra között ébred enni.

Cserébe nappal nem alszik, csak úgy egy órát a babakocsiban, de szigorúan csak akkor, ha tologatom a kis seggét. Ha megállok, esetleg - én galád, szőrösszívű, csapnivaló anya - a teraszra teszem ki, akkor üvöltve ébred a szokásos 20-30 perc után. Ezen kívül kétszer fél órát alszik, de az a maximum. Ha viszont mégis nagyon belejönne, akkor a fürdetés előtt nem hagyhatom őt fél óránál többet aludni, mert akkor akár este tízig is kukorékol nekünk, az viszont nem vicces.

Szóval szinte semmit nem tudok mellette csinálni, a teregetés közel 60 perces show-műsor (esküszöm, fel is léphetnénk vele) és hiába énekelek neki a rántás mellől, az nem jó. Csak akkor jó, ha szemkontaktus is van, de ha esetleg telefonálok, azaz látja, hogy mással beszélek és nem hozzá, akkor hiába nézek a gyönyörű szemecskéibe, az sem elég. Anya teljesen neki kell. Anya ne egyen, ne főzzön, ne takarítson, ne pakoljon, ne vásároljon be, ne tegyen rendet, anya keringjen körülötte, mert ő a világ(a) közepe. Pont mondtam apaférjnek, hogy álmomban sem gondoltam volna, amikor olyan főnököm volt, aki fél perc késés miatt üvöltözött velem, hogy majd ha nem fogok dolgozni, mármint irodában, akkor másodpercek miatt is férfihisztiben lesz részem. Péter röhögött, hogy még nincs tíz kiló, de már diktátor. Mondjuk gyönyörű diktátor, szó se róla és soha boldogabb nem voltam egyetlen zsarnok keze alatt sem!

Csütörtökön elmentünk vásárolni, megint, Balázs nőttön nő, a 68-as ruha pont jó rá, a 62-est kinőtte, de logikus, hogy akkor nem 68-ast veszek, hanem 74-est már. Úgyhogy őfelségét beültettem a kocsiba, aztán meg a kenguruba és vittem magammal. Almareszelőt az istennek se kaptunk, viszont mivel a tündércsillag aznap már a második reggel adta elő (szerdán és csütörtökön is), hogy kipisilt a pelusból reggelre, ugyanazon az oldalon - vajon mit rontottam el??? -, ezért vettünk még egy mérettel nagyon pelenkát, nappalra négyes, éjjelre négypluszos van rajta. Ámen.

Szombaton Maszat 4 hónapos lesz, kezdjük az almát, jippijé! Akkor lesz csak igazán MASZAT!

Nem kell a tél. Elég volt. Elég és kész. Nem akarok több hideget, havat, jeget, mínusz nyolc fokos éjszakákat, hólapátolást, ónos esőt. Tavaszt akarok, balzsamosan-langyosan naposat, nagyokat sétálósat. Addig viszont be kell érnem egy vigyori-kacagós, melegen felöltöztetett gyerekkel és félnapos fázásokkal (ha kimegyünk sétálni egy órát, utána estig fázni szoktam...).

Szóval Balázs. Megérte forgatni, mert már néha az oldalára fordul magától is, illetve néha hasról hátra, feltehetően még mindig csak véletlen, mert nagyokat pillog, ha összejön neki. Pénteken voltak itt anyukámék, kapott simogatós könyvet. Nagyon édes volt, lapozta a könyvet (!!!), és vörösödő arccal, két tenyérrel püfölte a rajzokat, ki akarta szedni kisvakondot, meg a haverjait a könyvből. (Eszembe jutott Judit barátnőm kisfia, ő a számolós leporellóból az almákat akarta kiszedni, a mikor egyszer láttam őt "olvasás" közben.) És egyre jobban fújta KisBalázs a pofiját, egyre mérgesebb lett, hogy mi az, hogy ő nem tudja kiszedni a rajzokat a könyvből. Rendesen mérgelődött rajta, lehetett látni. Eldöntöttük, veszünk neki kisvakondot (de az utunkba akadó játékboltban a 10 cm-es vakarcs háromezer forint volt!!!), azt püfölheti majd meg fogdoshatja.

Egyre kifejezőbb KisBalázs gőgicsélése: tudom, mikor bosszús, mikor örül, mikor érzi jól magát. Nehéz leírni, a lényeg: én tudom! Kezdi nézni a kis lábait is, fürdetéskor is, meg egyébként is. Imádja, ha gyúrjuk-gyömöszöljük-dobáljuk, hangos nevetés / kacagás a jutalmunk. És kell is a biztatás a dobáláshoz, dajkáláshoz, mert múlt hét kedden pelus nélkül már 7310 grammos volt a kiskrapek. Imádja a fürdetés előtti perceket, nagyokat játszunk akkor is, hangosan kacag. Az arcmosást még mindig nem szereti, nem tudom, hogy lesz itt babaúszás... Bár még egyelőre ki kéne találni, mikor is alszik, aztán utána úszásra vinni.

Kezd barnulni-zöldülni a szeme a pupillája körül - kíváncsi vagyok, végül milyen lesz. Határozottan van humorérzéke is a gyereknek, ha újfajta vicces hangot hall, vicces pofát lát, nevet, illetve amikor csurom samponos hajjal kiszólok neki a zuhanykabinból, hogy itt vagyok, meg kukucs, akkor is. Gyönyörű mosolya van egyébként, imádom! Egy picit csiklandós is, jókat nevetünk azon is.

Egyre többször rágja meg a dolgokat és nyáladzik, mint valami nagytestű kiskutya, ma (hétfőn) már az ujjamat is rágta. Nem szopizta, rágta. Bár múltkor azt mondta a dokinéni, hogy itt még hónapokig nem lesznek fogak, kezdek kételkedni.

Vasárnap, 10-én, el akartam menni sétálni, meg nézelődni - ehelyett a hóesés elnyomott, aludtam délután közel két és fél órát. Péter rendes volt, Balázst a konyhában szórakoztatta, dobálta, dajkálta, altatta, hogy én is tudjak aludni. Mondta aztán, fáj a háta meg a karja, mert tényleg nehéz a gyerek. (És akkor én mit szóljak?!) Viszont én tudtam volna aludni akár másnap reggelig is egyhuzamban. Balázs elég hamar kidőlt este, a tápszere végét meg sem ette, de így is elvolt reggel fél hétig. Én meg végre nem éreztem magam zombinak. Lehet, a napsütés is hozzájárult a jókedvemhez.

Nos, ami a kórházas sztorit illeti: Balázsnak két és fél nap kellett kiheverni a traumát és a nemalvást. Szinte egész csütörtökön aludt, cserébe este másfél órán át sírt, hiába volt fáradt, egy-sze-rű-en nem a-ludt el. Én meg úgy éreztem, szimplán kidőlök mellőle. Csütörtökön és pénteken is árkos volt a kis pofija a szeme alatt, durva látványt nyújtott a kialvatlan baba.

Szombaton a szüleimnél jártunk, vasárnap Péter szüleinél - akkor volt Balázs-nap is! Ennek örömére kapott a családtól etetőszéket, tőlünk egy tuti csörgőt (mérnök-csörgő, elvileg lekerekített háromszög, de vagy 15 darabból áll és ide-oda lehet tekergetni, nyolcassá formálni, "kifordítani", még én is elvagyok vele órákon át), habszivacs puzzle-t a közelgő mászáshoz meg az otthoni játékhoz és egy csomó fincsi bébikaját.

Vasárnap mérföldkő volt: Balázs már nem kapott anyatejet. Kifújt, kész, elég volt. Nem fejek, Balázs nem szopizik, nem sír senki sem többé és én ehetek végre borsófőzeléket és ihatok forralt bort. Ámen.

Vasárnap vettük észre, hogy Balázs kezdi kinőni a hordozóját és kitaláltuk, körülnézünk, hogy akkor miben is utazhatna a szentem. Van olyan autósülés, illetve kategória, hogy 0-18 kg-ig, illetve 4 éves korig. (Ha Balázs ilyen ütemben nő tovább, akkor a 18 kg kétéves kora körül lesz, felköthetjük a gatyánkat, én meg kezdhetek karra, hátra és felsőtestre gyúrni, hogy az első szülinapján is elbírjam még.) 13 kg-ig megfordítható az ülés és menetiránynak háttal lehet bekötni a babát, ami a legbiztonságosabb a baba gerincének, utána meg rendesen lehet ülésnek használni. Az árkategóriák az alábbiak: 10, 20, 30, 75, 100 és 120 ezer. Utánaolvastam neten, megnéztem a törésteszteket és a 75-ös jobb, mint a 120-as, ami meglepett, nem is kicsit! Vagy csak hazabeszél a német autóklub. Jó, nézzük meg akkor, hol lehet ilyen 75 ezrest kapni. Két helyen a városban. Jó. Felhívom egyiket is és másikat is. Nincs raktáron. Meg lehet rendelni (???), és 4-6 hét (!!!) alatt a miénk is lehet. (Gyalog hozzák Hamburgból???) Hogy tessék?! Van, akinek egyhavi fizetése és ennyi pénzért nem próbálhatja ki sem Balázs, sem pedig mi? És ha nem fér bele rendesen a kocsiba??? Mondták, szerintük amúgy is a 120 ezres a legjobb, azt ki is lehet próbálni. Mondtam, ne haragudjanak, de mi ennyiért nyaralni járunk! Nyilván nem a gyerek biztonságán akarunk spórolni, de ha a 30-as vagy a 75-ös is jó, akkor mi azt akarjuk és kész! (A 30-as is akciós, egyetlen darab volt belőle szerda este. Lehet kapni még Sopronban.) Úgyhogy most imádkozunk, hogy ott legyen még szombaton.

Egyébként ez milyen hozzáállás? A két legnagyobb budapesti bababolt épp gyerekülésből nem tart készletet? Így hogy akarják eladni? Megrendeli, páran kipróbálják és utána eladja. Esetleg megrendeli, fél évig az a próbadarab és eladja féláron, mint kiállítási darabot. Ami működik nyugaton, nálunk miért nem? És egy 75, meg egy 30 ezres kiskeráras tételről beszélek. Egy jó minőségű babakocsi kerül legalább ennyibe, amiből többféle szín is szokott készleten lenni! Szóval nem hiszem, hogy ez tétel lenne nekik!!! Falnak megyek, esküszöm! És nem azt mondják, hogy szereznek egyet, visszahívnak, elnézést, így szoktuk ezért meg ezért, vagy rendeljék meg neten, mert nyolc napon belül el lehet állni az adásvételtől, legalábbis az eu-s szabályok szerint még így tanultam, neeeeeeeeeeem. Vedd meg a 120-asat. Te meg utald át a fizetésedet nekem ajándékba, abból megveszem szívesen.

Balázs 16-án négy hónapos lesz, kezdi az almát, éljenéljen! És ebből az alkalomból vettem pár üveg alma-őszibarackot - mert almát csak-csak szerzek, de barackot nem nagyon! Még tart a bébiétel akció, a héten vissza szeretnék menni, hogy alaposabban körülnézzek.

Hétfőn kenguruval mentünk vásárolni délután, sokkal kényelmesebb volt azzal buszozni, mint babakocsival. A kendőnél is kényelmesebb, nem is hittem, volna, de nagyon jók a Babybjörn hordozók. A miénk ilyen - csak kék és ezüst színben: http://elefani.eu/spd/60-026165E3/BabyBjorn_Kenguru_Active_BlackSilver De mint minden jót, Balázs szerintem ezt is idő előtt fogja kinőni, mert ez is "csak" 13 kg-ig használható. Már most sajnálom.

Kedden voltunk az alváslaboros leletért, Balázzsal minden okés, de két hét múlva újra telefonálnom kell, akkor megbeszéljük, volt- e még riasztás, meg azt is, mikor ismételjük meg a vizsgálatot, de szerencsére már kizárólag az alváslabort.

Egyébként valószínűleg megvan, miért riasztott, ha a dokinő szerint - mert a főorvos asszony szerint nem volt büfivisszanyelés, a nővér szerint meg volt, hát tegyen igazságot, drága jogászkám - minden rendben volt. A leghosszabb lélegzési periódus 43 másodperces volt. Ez már felnőttnek is derék, viszont a mi ketyerénk 15-20 másodperc után riaszt. Akkor nem a cucc rossz, hanem Balázsnak "lassú a vére". Szóval két hét múlva telefon, aztán meglátjuk.

Az almaevésre tekintettel voltunk ma - szerdán - a védőnőnél megbeszéli a folyamatot. Alma, őszibarack, aztán krumpli, répa, sütőtök, és hat hónapos kor körül HÚÚÚÚÚÚÚS!

Szerintem nagy sikerünk lesz, Balázs a kanalat már ismeri, továbbá érdeklődik a mi kajánk iránt. Valamelyik este múlt héten kinézte Péter szájából a virslit. Mit kinézte, őszinte csodálattal, lenyűgözve áhítozott utána (kis kenyérleső), majd kimászott a karomból, hogy az ott miiiiiiii. A kanálra már nyitja a száját (vitamin-adagolás miatt) és nagyon ügyesen eszik is róla. Csütörtökön ugyanis cicizés után nem kellett neki a sűrített tápszer. Úgyhogy gondoltam, belekanalazom, hátha úgy lesz kedve megenni. Nem volt úgy sem, de eléggé kitartóan kanalaztam neki, ő meg kitartóan köpte ki, már az atyaúristen is sűrű tápszeres volt. És amikor megjelent a színen az egyik nagypapa, aki rámosolygott, Balázs elkezdett nevetni és nemcsak a száján, hanem az orrán is folyt ki a kaja. Hát ezért kanalaztam én?! Szóval úgy gondoljuk, a kanállal nem lesz gond. (Csak almareszelőt kell venni addig, a több tízéves üvegreszelőket nem szeretnénk használni. Én végignéztem egyszer, hogy letörött az üvegről - nem tudni, mikor - két reszelő"fog", de ez csak az etetés végén derült ki. A keresztanyukám vagy három napig tiszta frászban volt, hogy most akkor azt megette-e a gyerek, vagy nem, már előtte letörött, vagy reszelés / etetés alatt. Én ilyet nem szeretnék.) Visszatérve arra, hogy Balázsnak nem kellett a tápszer, rájöttem, az volt a baj, hogy túl "hideg" volt. (Este meg az, hogy túl meleg.)

Egyébként már egyre ügyesebben fog, hason egyre hosszabb ideig elvan, érdemes volt "forgatni", illetve görgetni őt, szépen viszi a felsőtestét is a lábai után és párszor már - nyilván véletlen még - át is fordul nekem. Tegnap egész délután beszélgetni akart, este ugyanezt művelte az apjával is, édes volt, ahogy gűűűűűűűűűűűzött, búzott, gőzött. A rutinját egy órával előrébb hoztuk, nyolctól fürdetünk és fél tíz felé legkésőbb alvás van, de nem ritka, hogy kilenckor már alszik - kivéve, ha zaklatott szegénykém, mint múlt héten is. Egyre jellemzőbb, hogy ha elfárad, nem akar aludni, cserébe sír és hiába teszem le a kiságyba, hergeli magát. Ragadnának le a szemei, de nem ízlik neki az alvás. (Szívesen cserélnék vele egyébként, de mindegy.) Így marad a kiságyba betesz, kiságyból kiszed játék, ami a közel nyolckilós (gyerek + ruha + hálózsák + takaró) össztömeg miatt már nem is olyan egyszerű.

Balázzsal megkaptuk a beutalót a 24 órás monitorozásra - azaz kivizsgálásra. Elvileg a SOTE I.-hez tartozunk - mondom, nincs az az isten, ha nem akut a probléma, hogy én odavigyem a gyerekemet, ahol nincs ismerősünk. De tényleg. Nem akarok egy darab páciens lenni. Nem és nem és nem. Eszembe jutott, hogy a klinikán, ahol szültem, a csecsemős főorvos asszony a Madarász utcai alváslabort (is) vezeti és fel is hívtam őket. Elvileg 2-3 hetes várólistát mondtak, de amikor a doktornővel beszéltem, és mondtam, kik vagyunk és miért is mennénk, akkor azt mondta, ő ugyan nem lesz szerdától, de kedden várnak minket. Reggel kell bemenni, vérvétel, vizeletvizsgálat, röntgen, ultrahang, ekg, szív-ultrahang és az alváslabor vár Balázsra. De jó!

Kezdtem pánikolni, amikor beszéltem a csecsemő osztállyal, hogy mit is kell vinni és kérdezték, miért is megyünk. Mondtam, hogy minek megyünk és mondták, 2-3 nap, de inkább 4, amit bent kell tölteni. Már akkor nem tetszett, pedig akkor még nem is tudtam, hova megyünk.

Mondtam Péternek, csak a legszükségesebbeket rámoljuk össze és abból is inkább a használtabbakat, viseltesebbeket, nehogy lába keljen mondjuk a pihenőszéknek. Sejtettem valamit, mert az átmeneti szobánkban egyedül hagyott Gabika és a másikban szintén egyedül hagyott Renátó kuksoltak. Gabika két és fél hónapos volt, a családja állítólag messze lakik (kisebb volt két és fél hónaposan a lelkem, mint Balázs a születésekor, és gondoltam, megigazgatom az ágyát, felveszem egy kicsit, aztán mondták, a műtét után összeszedett egy fasza kis tüdőgyulladást, utána nem volt kedvem hozzányúlni), Renátó kilenc és fél hónapos, amikor meglátott minket, rázta a rácsokat, állt, mászkált (!!!), vigyorgott ránk és szemmel láthatóan örült nekünk. (De hogy miért, nem tudom.) Péter nézte, nézte, ahogy a rácsokat rázta és közölte: szokjad csak a rácsokat!!!

De mielőtt bejutottunk, még kellett futni pár adminisztrációs kört - esküszöm, míg becsekkoltunk, addig Egyiptomban három charter-járat utasait átvizsgálják és beengedik egyébként, pedig ők is nézik, ki megy be -, és már azon gondolkoztam, hogy akkor is ezt kell-e csinálni, ha vérző, sokkos, esetleg újraélesztett gyerekkel toppanunk be, hogy segítsenek. Mindegy, megvolt, fél 11-től én egy széken töltöttem a napunk nagy részét, Balázs a kiságyban kókadozott, nem volt kedve semmihez, amikor meg aludt volna, akkor Renátó hangos vigyorgásától nem tudott. Vettek Balázstól vért, én nem mehettem vele, de talán jobb is. Elaludt a szentem, így nem volt nagy üvöltés. Aztán voltunk fej- és hasi ultrahangon, de a röntgenen már üvöltött, amikor a feje mellé kellett fogni a kezeit, erőszakkal kellett tartanom. Utána meg vártunk és vártunk, hogy kapjunk egy másik szobát és nagyon mondogatták, hogy nem mehetünk másnap haza, felejtsük el... Tele volt az osztály beteg, ráadásul túlnyomórészt fertőző beteg lurkókkal, én meg úgy voltam vele, hogy ha kiderül, mi van, akkor hadd menjünk. Intelligens vagyok, értelmes, gondoskodó, ha valami van Balázzsal, úgyis orvoshoz viszem!

Ráadásul folyamatosan érkeztek az újabb és újabb kis betegek, a legtöbb lázasan és eldugult orral. Azoknak, meg a bent fekvő taknyosoknak, a közös helyiségben szívták az orrát, amit hangos sivalkodás kísért, így Balázs alig tudott aludni, hiába kussoltattam el Renátót is. Szörnyű volt az egész hely egyébként, főleg az otthagyott babák látványa. És igen, meghalt bennem valami. Eddig úgy gondoltam - őőő, most mit kell mondani, hogy polkorrekt legyek??? -, hogy aaaaaaaaz... ömm, réti négerek, khm, összetartóak és ölni tudnának a gyerekükért, de amikor mondták, hogy Renátó kilenc és fél hónapos, az anyja nincsen mellette, bár nyilvánvalóan nem dolgozik, egy darab játékot sem vittek be neki, sőt, nem is ült ott a jó édes anyja az ágya mellett, akkor már én sem dobáltam vissza a maciját és hiába aranyos minden kisgyerek, nem vigyorogtam rá, hogy kussoljon. Mondtam azt is, kidobom a kiságyból, ha még egyszer felkelti a fiamat. Mint kiderült, ráéreztem, hogy otthon is így bánnak vele: azért volt bent, mert otthon is kizuhant a kiságyból. (Vehhhehhehhhe, biztos elhiszem, hogy véletlen. Láttam is aztán az anyját, a sterilizálóból szedte ki a gyerek cumiját, aki kakás harisnyában és répapürés-hányásos body-ban volt, és mondta, hogy méé kellett ponn oda rakni, ott egy csomó bacilust összeszed a cumi. A sterilizálóban. Magamban fohászkodtam, hogy csak menjenek el minél gyorsabban...)

Péter olyan fél ötre visszaért, megfürdettük Balázst, de én majdnem bőgtem már akkor, hogy haza. akarok. menni. nem. bírom. tovább. De ugye nem lehetett. Aztán mondták, hat felé menjünk át az alváslaborba, mivel éjjel ott alszunk Balázzsal, nem a kórteremben. Amikor jött a nővér és mondtuk, kilencig itt nincs esti alvás, akkor mondta, maradhatunk még. Mivel a "főorvos asszony páciensei" voltunk, ezért egyágyas kórtermet - mit termet, cellát - kaptunk, de legalább egyedül voltunk! Kétszer három méter (büntető eljárásjogi emlékeim szerint a börtöncellák nagyobbak, talán még egy magánzárka is), kinyitható fotelágy, rácsos fémágy, kismosdó, fürdetős mosdó. Ha kinyitottuk a fotelágyat, alig lehetett belépni a szobába. Nyilván. Durva volt, de legalább nem ott kellett aludnunk, hanem az alváslaborban. Mint kiderült, a kórteremekben - biztonsági okokból - egész éjjel ég a lámpa! Mintha amerikai tiszt lennék valami gulagban. Szerintem fényben sem a babák, sem a mamák nem tudnak aludni, plusz a kórtermek úgy néztek ki, mint valami akváriumok, szinte tiszta üveg az egész és át lehet látni egyikből a másikba. Nyilván ez is biztonsági előírás, de ez a XXI. század! És Magyarország! Az ablakokon nem volt függöny, se roló, se redőny, semmi - még a női zuhanyzóban sem, a fél kórház, egy fél irodaház és egy fél lakótelep láthatott (volna) be. De mindegy, Bogyókáért mindent és nagyon bíztam benne, imádkoztam, fohászkodtam, hogy szerdán haza is mehessünk!

Szerencsére nem szóltak ránk, hogy mit keres még Péter is ott, mert elvileg hatig lehet ott lenni - aztán mondta egy anyuka, akik már ott vannak pár napja, hogy este nyolcig férfi, este kilencig női látogatók, aztán szólnak. Szerencsére Péternek senki nem szólt. Szóval Balázst átvittük, bedrótozták. Kapott egy érzékelőt a homlokára, kettőt a tokájára, egy-egyet a nózija elé, azt az arcára és az orrára ragasztották, tépte le magáról, meg kettőt a mellkasára is, és egyet a lábára. Plusz még két hevedert a köldöke fölé és alá. Rémes volt látni, és azt is tapasztalni, hogy hiába aludt be kilenckor, ötpercenként ébredt, tépte magáról a zsinórokat, szedte le az orráról a cuccot. Kimerítő volt hallgatni a sírását, kimerítő volt állandóan visszaaltatni, majd pár perc múlva ugrani megint. Háromnegyed 12-kor felhívtam Pétert (éjjel), hogy úgy döntöttünk a nővérrel, akinek van két saját gyereke és huszonéve csecsemős nővér, hogy ha akkor sem alszik el Balázs rendesen, akkor hagyjuk az egészet a fenébe. Szerencsére akkor elaludt, de abban sem volt köszönet, mert két óra után ismét ötpercenként kellett bejönnie a nővérnek, hogy visszategye az érzékelőt. Negyed hatkor pedig vissza kellett mennünk a kórterembe. Azt mondta a nővér semmi kórosat nem látott, csak annyit: Balázs refluxos és álmában is feljön egy-egy adag kaja, ami nem jut el a szájába, valahol garatnál megakad és amíg küzd, hogy vissza tudja nyelni, addig levegőt sem tud venni.

Eléggé szar állapotban voltam a kedd, a 28 fokos kórtermek, az éjszakai nemalvás és a negyed hatos időpont miatt, de összeraktam, hogy Balázs azért nem vett levegőt, mert fuldoklott a saját hányásában! Jé. Zu. Som. Irtózatos fejfájásom lett a "kánikulában", a nemalvástól... Balázs negyed hattól hatig üvöltött a kórteremben, aztán adtam neki enni, attól bealudt. De mivel minden egyes apró zajra felriadt, úgy gondoltam, nem ülök én is mellette, másfél órát a folyosón járkáltam és imádkoztam, hogy legyen fél nyolc, amikor végre hívhatom Pétert, mert akkor talán már fentlesz. És közben az zakatolt bennem, hogy mi van, ha nincs légzésfigyelőnk. Mi van, ha hallgatok másokra, hogy biztos csak a készülék hibája. Mi van, ha ez sosem derül ki, vagy valami nagyon rossz történik? Tudom, hogy nem szabad így gondolkozni, de örülök, hogy vannak ilyen szerkentyűk. És örülök, hogy jöhettünk pár napon belül. És örülök, hogy nem komolyabb, bár az, hogy a baba fuldoklik álmában, az is elég komolyan hangzik.

Fél 11-től volt nagyvizit, és elkaptam a kezelőorvosunkat, ugye főorvos hiányában más foglalkozott velünk. Mondtam, hogy rengeteg itt a beteg gyerek, Balázs nem tud aludni, nem tud játszani, nyűgös, fáradt, nekem a 28 fokban irtóra fáj a fejem, kimerült vagyok és ugyanezt látom a gyereken is. Ha semmi olyan nincsen, hadd menjünk haza. Azt mondta a kezelőorvos, beszél a főorvossal, de ne számítsak túl sok jóra, még csak egy napja jöttünk, de megtesz minden tőle telhetőt. Közben kiderült, elkeverték Balázs pisijét - a nővérek nem találták Balázs leletét, a labor nem találta a pisit. Mindez nagyvizit előtt, és én már nagyon haza akartam jönni. Teljesen véletlenül hallottam persze ezt is, a kezelőorvos kérdezte, hol a lelet, hívták a labort és nem találták. Én meg ott mosogattam a hátuk mögött, egy nővér vett csak észre és úgy csitította a többieket. Kis magyar valóság. 

Vizitkor is kiküldenek minden szülőt, nemcsak a kórtermekből, hanem a folyosóról is, kint kell várni a nagy folyosón - persze utána lehet beszélni az orvosokkal, de olyan rossz érzéssel hagytam ott Bogyókát, még úgy is, hogy aludt. Közben hívott Zsuzsi és legalább nem rágtam a körmömet, amíg meséltem neki, hogy mizu. Sőt, meg is tudott nevettetni, mit megnevettetni, a könnyeimet törölgettem, mert mondta, ha refluxos a baba és meg kell dönteni a kiságyat, legalább újra fogom használni a büntetőjog tankönyveimet, mert kb. egyforma vastagok és pont 30 fokos szögben dönti meg a kiságyat. Amikor mentek át a folyosón lévő kórtermekbe, a kezelőorvosunk mosolygott rám nagyon. Vizit után rögtön jött vissza és mondta, hogy hazamehetünk, ha az EKG, a szívultrahang és az ideggyógyászati vizsgálat is okés (azok még vártak Balázsra), mert "gondoskodó szülőknek látszunk" és a főorvos úr kérdezte, milyennek látott minket. Mondtam, hogy ha valaki harmincévesen vállal gyereket, akkor az valamit csak jelent, plusz itt vagyunk, van légzésfigyelőnk, voltunk mindketten babaelsősegély tanfolyamon és azt is tudom: Balázs statisztikai átlag a bölcsőhalálra tekintettel. Téli baba, hasfájós volt, refluxs ezek szerint és fiú, ráadásul 3-4 hónapos korban van. (A másik veszélyzóna a 7-8 hónapos kor.) Szóval nem véletlenül vagyunk itt, nem véletlen beszéltem az alváslaboros főorvos asszonnyal, nem véletlen nem oda mentünk, ahova küldeni akartak minket.

Szóltak, hogy mehetünk át a vizsgálatra - tehát voltunk EKG-n és szívultrahangon. A vége az lett, hogy Balázs ekg-ja és szívultrahangja is rendben van, bár mondta a dokinő, hogy valami enyhe szívzörejt hallott, de azzal nem kell foglalkozni, az nem kóros. Oké. Az ideggyógyász meg azt mondta, "ez egy teljesen negatív gyerek", miután közölte, hogy nagy az arcunk és Balázs ezt tőlem örökölte. (??? Csak tudnám, honnan tudta!). Jobbnál jobb, gondoltam.

Valahogy túléltük a napot, én nagyon szerettem volna már valami finomat és meleget enni, és zuhanyozni egy kiadósat, meg kellett volna a migréntapaszom is, a fejfájásra. Szerettem volna otthon lenni, rendet tenni és élni tovább az életünket. Péter csak olyan öt felé tudott értünk jönni, de úgyis csak fél négykor kaptuk meg a zárójelentést, mert osztályértekezletük volt, és ki akartunk próbálni még egy etetést a sűrítéssel. Szerencsére Balázs megette a sűrűbb tápszert is, azzal nem volt gond és kaptunk is sűrítőt a gyógyszertárban recept nélkül is.

Nem volt könnyű, szerda reggel sírtam Péternek a telefonba, hogy én ezt nem bírom. Balázs nyűgös, csak kézben / ölben van el, akkor is csak akkor, ha járkálok vele. (Kiegészítő információ: Balázs hét és fél kiló ruhában.) De utólag visszagondolva megérte. Nyilván megtesz az ember mindent a gyerekéért...

És hogy miért kis magyar szociográfia? Nos, mint megtudtuk a kórházban, néhány család gyerekmegőrzőnek használja a kórházat. Foglalják az ágyakat, megszabadulnak a gyerektől és közben otthon meresztik a seggüket. Tudom, hogy nem vet fel mindenkit a pénz - minket sem. Tudom, hogy vannak, akiknek tényleg nehéz etetni, ruházni, ellátni egy gyereket, mármint anyagilag. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák és tudom, hogy ahol van már egy-két testvér is, ott nagyon nehéz megoldani ezt a kórházazást. De olyan sztorikat hallottunk, hogy égnek állt a hajunk. A halmozottan sérült, kétéves, életét eddig kórházban töltő kisfiú nem kell az anyukájának. Nem viszi haza egész egyszerűen. A kórházi alapítvány támogatja a szülőket, megveszi a pelenkát, tápszert és a többi szükséges dolgot. Az anya ismét várandós lesz, megtudja, hogy ikrek és onnantól nem megy többet orvoshoz. A kistesók egészségesek, de nyűg ellátni őket, ezért anyuka őket is bezsuppolja a beteg tesó mellé és veri az asztalt, hogy az alapítvány a másik két gyereknek is vegyen meg mindent, mert betegek (ja, köhögnek, orruk folyik, hű). Mondta az egyik nővér, hogy ő levinné az onkológiára a leukémiásokhoz a szülőket, hogy ezek a gyerekek a betegek, nem pedig az ő két taknyos kölke.

Renátó anyukája sem volt több húszévesnél, nyilvánvalóan nem dolgozik sehol (khm), de ő sem volt ott a gyereke mellett, sőt, nem is adott semmilyen játékot a kölöknek - feltűnően tetszett neki Balázs zümije, mondtam, most még nem veheti el tőle, mert itt vagyok én, amúgy meg szóljon a jó édes anyjának, hogy három doboz cigi árából megveheti neki a zümit.

Volt olyan szülő, akinek a gyerekeit szintén a kórház tartotta el, két hétig feléjük sem nézett, majd feljelentette a kórházat, hogy nem gondozták a gyerekeit, mert ugyanabban a ruhában adták haza, amiben bevitték. (Naponta fürdetnek, mosnak, mosdatnak a nővérek, főleg a csecsemőosztályon, de sebaj!)

Egy másik szülő azért írt panaszt, mert koszos ágyneműben hagyták a gyereket - szintén olyan szülő volt, aki nem feküdt bent a beteg csecsemőjével. A kosz az volt, hogy a gyerek átnyálazta a tetrapelenkát a feje alatt és volt egy kb. ötforintos nagyságú, meg nem száradt nyálfolt a lepedőn.

Renátó helyére bekerült egy egyéves kislány tegnap. Alultáplált volt. Nem kicsit. Az anyja nem tudta még, bent marad-e vele, pedig az ő fajtájuk állítólag összetartó, a nagyszülők mindig vigyáznak a gyerekekre és a többi. Hát, nem így van, úgy tűnik, ez is városi legenda. A dokinő jött szólni a nővéreknek, hogy azonnal szúrjanak szerencsétlennek infúziót, mert állítólag kapott enni, de már kétszer hányt. Hozzátette a dokinő, hogy nem úgy néz ki a kiscsaj, mint aki szokott enni kapni. A nővérek próbálták megetetni, de infúzió lett a vége. Mondták, idióta a gyerek, nem hagyja békén az infúziót, altassa el. Az anya altatás címén full hangerőn telefonált és elcsíptem azt a félmondatot, hogy "biztos megveszem neki, egy doboz háromezer forint és egy hétig sem elég". Hát, azért nézett ki úgy a kiscsaj. Az altatás további része, félig kiabálva: "Aluggyá mááá. Nem hallod, te hülye?! Aluggyá má el! Ne nézzél a szemeiddel mááááá! Aluggyááá! Fejbeváglak, osz' nem fogsz nézníííííííí! Aluggyááá, téééééé!"

Minket meg a másfél nap alatt végig azzal idegesítettek, bár nem mondták ki, de sűrűn utaltak arra, hogy tápszerrel könnyű túletetni a babákat. (Aztán kiszámoltattam velük, hogy mennyit kéne ennie Balázsnak, kiderült, hogy teljesen a középértéket eszi, vagy még alatta egy kicsivel, úgy már békén hagytak.)

És akkor maradjunk is ebben. Balázs azóta sokkal jobban alszik, sokkal kiegyensúlyozottabb, nem jön vissza neki a kaja. Ami nem is volt úgy jó, mert könnyen kimarhatta (volna) a büfi a nyelőcsövét és az egyéb szerveit, tehát félre kell tenni azt az ellenérzést, hogy még valami szert kap, mert inkább ez, mint egy fekély. Értek magyarul.

Örülök, hogy nem tudtam azonnal elérni a saját háziorvosunkat és beszéltem az én régi gyerekorvosommal, dr. Bense Tamással is, hogy akkor ki kell-e vizsgáltatni Balázst és ő azt mondta, hogy igen, azonnal. Örülök, hogy az alváslabor vezetője, dr. Gál Éva fogadott minket. Örülök, hogy a kezelőorvos, dr. Kiss Olga normálisan állt hozzánk és elintézte, hogy jöhessünk haza. Nem örülök annak, hogy a védőnő nem mondta, komoly is lehet a baj és hogy szinte mindenki úgy volt vele, hogy biztos "lehernyózott a gyerek az érzékelőlapról", "cseréljünk elemet", "téves riasztás volt", "nekünk is sokszor volt ilyen, nem foglalkoztunk vele", és annak sem, hogy a védőnő arra, hogy Balázs a kiskezeivel csapkodva, szinte halálra vált tekintettel, riadtan, óóóriási szemekkel kukkolva ébred, azt mondta: csak rosszat álmodik. (Valószínűleg akkor sem kapott levegőt a kis nyuszó és megijedt tőle. A másik lehetőség, hogy mivel császáros baba, ezért neki tényleg sűrűbben vannak rossz álmai.) Örülök, hogy hallgattam a régi orvosomra és az ösztöneimre. Többet nem akarok rettegve lefeküdni este, hogy vajon ma lesz-e riasztás, még úgy sem, hogy voltunk Péterrel babaelsősegély tanfolyamon.

Slusszpoén: csak csütörtökön olvastam el a zárójelentést, a nagyrészét nem értem persze, de egy mondata megfogott. Az a dokinő írta, aki szerint nagy az arcunk, idézem: "Neur.(ológiai) STATUS: elégedetten rugdalózó, dundi csecsemő".

Ámen.

- Az Ön fiának nagy arca van, akárcsak Önnek. - Ezt egy vadidegen, közel nyugdíjaskorú hölgytől kaptuk meg. Pillogtam rá erősen, biztos látta a döbbenetet, gondolom, nem ilyen reakcióhoz szokott a Madarász utcai gyerekkórház csecsemőosztályán, hanem tompa közönyhöz, esetleg ahhoz: fel sem fogják, amit mond a szülőknek.

Mivel nem tudtam nagyon hova tenni, mit akar, folytatta: - A fia az ön fejszerkezetét örökölte. Önnek is nagy az arckoponyája és ahhoz képest kicsi az agykoponyája. A fia ugyanilyen lett, és kicsit rövid a nyaka, mint anyukának is (???), legyen sokat hason (???).

A tompított döbbenetet még így sem tudtam feldolgozni, és mire megkérdeztem volna, hogy hogy is van akkor ez a rövid nyak-hason tartás dolog, már ki is viharzott a szobából. Mondom, ez aztán alapos ideggyógyászati vizsgálat volt - merthogy az ideggyógyász közölte mindezt velem -, biztos megállapította, hogy lehetett-e Balázsnak bármilyen idegrendszeri eltérés miatt légzéskimaradása több alkalommal is.

Csak azt tudnám, honnan tudta, hogy nagy arcom szokott lenni.

Folyamatosan aggódom. Persze csak csöndben, magamban. Ha Balázs alszik, akkor azért, hogy majd éjjel nem fog, ha meg nem alszik, akkor azért, hogy túl nyűgös lesz és meg sem fogjuk tudni nyugtatni. Ha menni kell valahova, akkor azért, hogy nehogy éppen akkor kakáljon egy isteneset, ha meg otthon vagyunk és dolgom van (fogmosás, hivatalos ügyek, főzés, mosás, takarítás és a többi, el lehet képzelni), akkor meg azért, hogy nem foglalkozom vele eleget és biztos le fog maradni a fejlődésben. Tudom, hogy kéne egy csatt (direkt kéttével) a hajamba, mert hülye vagyok, és örüljek neki, hogy Balázs jól van, de szerintem ezen minden anya átmegy. És nem vagyok benne biztos, hogy valaha is el fog múlni az ilyen mértékű aggodalom. Mivel vannak babák, akik már ilyenkor átfordulnak, ezért Balázst tornáztatom, már ha jó napja van és nem veszi zokon, hogy forgatom a csípőjét, hogy tanulja meg. Olvasgatom interneten, hogy hogyan is lehet "fejleszteni", elősegíteni a mozgásfejlődését és próbálom vele csinálni, amit ajánlanak, de sok mindent nem is hagy (pl. hogy tegyem a kiskezét a füle mellé, vagy zárjam össze és nyissam szét a kezeit a szeme előtt - mondom, hogy a fejlesztő játékok a szülők idegesítésére valók).

Ami aggaszt, az az, hogy mindent a szemével akar megnézni, a kezeit meg még nem használja úgy, mint a nagyobb gyerekek. Múltkor Péter mondta, hogy elérkezett a mindent megkóstolós szakasz, de amikor jobban megnéztük, mit is csinál Balázs, arra jöttünk rá, hogy az öklét akarja rágni, de ha éppen van valami az ökle és a szája között, akkor az ökle helyett az útban lévő valamit kezdi el rágcsálni.

Újabban az esti elalvás kezd közelharc lenni - mi tukmáljuk Balázsra, hogy aludjon, ő meg egyre hangosabban veszi zokon, hogy nincs játék, nincs móka, letesszük a kiságyba, suttogunk neki. Péter ölben altatja el - ami szép és jó, de nekem a több mint hét kilós gyerekkel kezd nagyon fájni a derekam, a térdem, a hátam, az alkarom (nem akarok megint ínhüvely gyulladást!!!), szóval valami más módszer kéne. A sírni hagyáshoz egyikünknek sincs szíve, az nem módszer. Az emberkínzás.

Balázsnak az oltástól nem lett baja, még hőemelkedése sem volt. Igaz, hogy kapott mindegyikre két-két szem homeopátiás bogyókát. Ezt úgy hívják, hogy homeopátiás oltáskivezetés, "nozódát" kell adni a babának. Egy tubusnyi kisgolyó 1600,- Ft volt, de inkább ez, mint a nyűgös lázasság. A háromféle oltásra lehetett egymás után adni a golyókat. Mivel Balázs nehezen tudná nyelv alatt elszopogatni a kisgolyókat, neki műanyag kiskanálban, kevés vízben feloldva kell beadni. Gondolkoztam, hogy ez nem lesz annyira jó, össze-vissza szokta ütögetni a kanalat a kezemből, aztán interneten találtam egy anyukát, aki civilben orvos és ő írta, hogy fecskendőben feloldva adja be a gyerekeknek a golyókat. És igen, ez bevált, Balázs megitta mind. Bár lehet, az segített, hogy édesek ezek a cuccok (tejcukor van bennük, ha jól tudom). Ugyanis Balázs az istennek nem inná meg a sima vizet.

Vasárnap voltunk Balázs születése óta először Péterrel együtt szórakozni. Rögtön standup estre mentünk és bár a szüleim, a húgom, a férje és egy unokatestvérem vigyáztak Balázsra, ahogy távolodtunk az otthonunktól, egyre nőtt bennem az aggodalom. Nem azért, mert nem bízom a szüleimben, sőt! Csak... nem is tudom... ilyet még nem csináltunk. Rendben, sűrűn látják Balázst, de nem ismerik, nem ismerhetik annyira, mint Péter és én. Folyamatosan haza akartam telefonálni, Péter meg visszatartott. Jól tette. Az este jól sikerült, jó volt az előadás, jó volt kimozdulni jó volt Péterrel. Más kérdés, hogy furán éreztem magam fél-ogreként (pluszkilókkal) "csini" ruhában és más kérdés, hogy a szívem egy darabja otthon maradt.

Balázs mindeközben rászokott arra, hogy a kilenc órás fürdetés után egyre később alszik el, 11-fél 12 között, ami megviselt minket is. Szóval elcsúsztak az esték és ha ez nem lett volna elég, akkor kétnaponta a légzésfigyelő is riasztott. Kértem is beutalót kivizsgálásra, 24 órás kórházi tartózkodásra kell számítani. (NEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!) Persze, tudom, hogy Balázs miatt muszáj, meg biztos, ami biztos, meg hogy szépen fejlődik, komoly baj nem lehet, de akkor is, meg kell nézni. Én meg frászt kapok a kórházazás puszta gondolatától is, de persze: Balázs az első.

A hétköznapok viszonylag csendesebben telnek - kivéve a katasztrófa csütörtököt. El kellett mennem kozmetikushoz, délre ígértem magamat, hogy mindennel végezzünk háromnegyed kettőig. Erre Balázs kitalálta, hogy elalszik, háromszor telibe bukja magát, a ruháját és az én ruhámat is, majd amikor a sírás szélén állva elindultunk volna, felfedeztem, hogy a hányásfolt egyik oldalon a pisi-, másik oldalon a kakafolttal ért össze. Nagylányosan sírva fakadtam, hogy havonta egyszer szeretnék két órát magamnak és ezek szerint az sem jár. Váááá. Ez meghatározta a napomat, estére migrénem lett és Balázzsal Péter negyed egyig járkált. 3/4 12-kor kúpot kapott, mert vigasztalhatatlanul sírt, beszéltem az ügyelettel is, egy kúpot adhatok neki. Az volt a rossz, hogy már elaltattuk őt, de felébredt egy csomószor, ami a migrénemmel külön jó volt. Aztán aludt, mintha kötelező lenne. N ekem hajnali negyed 2-kor jutott eszembe, hogy Lujzi, amikor nálunk járt hét elején, hozott migréntapaszt. A fürdőszobába bújva olvastam, mit is kell csinálni a tapasszal és fel is tettem. Először kellemesen mentolos volt, aztán viszont úgy marta a homlokomat, mintha paprikarémmel kentem volna be (legalábbis gondolom)! Kibírtam, elaludtam és reggelre sokkal kevésbé fájt. A migrénes gyógyszertől is kb. ugyanilyen eredményt várhattam.

Pénteken aztán megvilágosodtam: nekem kell babysitter! Na nem azért, mert királylány vagyok, hanem azért, mert migrénes rohamok közben / után nemhogy a gyereket, de magamat sem tudom ellátni. A szüleimet, illetve Péter szüleit nem lehet mindig és azonnal mozgósítani, másnap Balázstól nem mindig tudok lefeküdni aludni, ha éjjel nem alszom a fájdalomtól, tehát kellene valaki, aki segít. Az eddigi próbálkozásaim rendre kudarcba fulladtak, úgyhogy még ezen is kéne ötletelnem, hogy kit és hol keressek.

Előrébb kell hozni a rutint és a napi dolgokat, ezzel is pénteken világosodtam meg, mert az, hogy Balázs éjjel 11 felé hajlandó elaludni, az nem mókás már. Úgyhogy döntöttünk: drasztikusak leszünk és egy órával előrébb ébresztem őt, meg következetesen akkor kap enni és ahhoz mérten csináljuk a napi rutint is. Kíváncsi vagyok, mi lesz. Az egyik ismerősöm azt mondta, ők az októberi óraátállításnál, amikor a lányuk három és fél hónapos volt, így csinálták és nem volt semmi baj belőle, pár nap alatt átállt a kislány. Hajrá, csak annyit mondhatok.

Rájöttem arra is, szerintem eddig mi volt a legrosszabb az anyaságban. (Ezt is a migrénes rohamom közben sütöttem ki - ha egyszer elmúlik, nem leszek már kreatív sem, hihi.) Nem az, hogy szinte egyetlen lépésemet sem én irányítom, azt még talán ki tudom bírni valahogy. Nem is a hülye rutin, hogy minden nap ugyanúgy zajlik minden. Hanem az, hogy ha éppen eszembe jut, hogy attól jobb lenne, akkor sem bőghetem ki magam, hiszen Balázs szinte minden rezdülésemet látja és érzi.