Az új életünk

Olyan napokon, mint amilyen a péntek is volt, az egyik legjobb barátnőm szokta mondogatni, hogy megfojtja / agyonüti a gyerekeit és elássa a hátsó kertben. Gondoltam, hogy milyen lehet hisztis-nyűgös-hasfájós-fognövesztős korában egy gyerek, de a január 4-i péntek, minden képzeletemet alul-, illetve felülmúlta.

A délelőtt még okés volt, igaz, hogy óriási volt a szél, de sétálni kell, csak kimentünk, nekem is jólesett, neki is. Aludt a babakocsiban az előszobában, amikor is negyed kettő felé érkezett a felmentő sereg, azaz anyukám és a húgom. Addig semmi gond nem volt, megetettem, szépen, ahogy kell, tornáztunk is egyet, Balázs még mindig élvezte, de aztán, hiába volt álmos, kb. kétpercenként ébredt. Próbáltuk altatni mindenhogy, de semmi nem jött be. Az hagyján, hogy nekünk nem, de neki sem. Nagy nehezen eljutottunk a hatórás etetéshez is, de abból, hogy majd jókat beszélgetünk anyukámmal, elmondja a kuktás recepteket, a húgommal megbeszéljük, mit szeretne szülinapjára, semmi nem lett. Nemhogy semmi nem lett, még bőgtem is egy idő után, hogy én eleve alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre, készpassz.

A hatórás etetés után még kézben sem akart megnyugodni a lelkem, illetve aludt húsz percet kézben, meg még vagy ötöt a kiságyban és ennyi volt. Kiadtam a parancsot kilenc óra előtt: fürdetés! Közben Péternek küldtem egy sms-t, hogy nem tudom, mi van a fiával, de négyen nem bírunk vele, kész katasztrófa a helyzet. Megfürdettük Balázst, elkezdtem etetni, a többiek rámoltak és tíz óra magasságában elindultak haza. Én fél órán keresztül szórakoztattam Balázst, a végén már sírva énekeltem a Bóbitát, pedig én csak fogat mosni és zuhanyozni szerettem volna! Vagy épp indultam volna kifelé az ágya mellől, vagy épp kiértem a fürdőszobába, akkor kezdett rá - a végén már úgy voltam, nem érdekel, akkor kiabáljon, ha neki attól jobb. Van az a pillanat, amikor elszakad a cérna és feltámad az anyában is az ember. Öt perc. Öt nyomorék perc, hogy zuhanyozzak. Péterrel, mivel hazaért fél 11-re, megoldódott a helyzet, de persze Balázs onnantól jó gyerek volt, aludt reggelig.

Negyed hétkor ébredt, viszont utána meg nem volt hajlandó büfizni, meg aludni sem. Addig nyöszörgött a pocakjától, amíg Péter maga mellé vette az ágyba és úgy aludtak, hogy Péter a saját lábával polcolta fel Balázs kis lábait. Ez segített a hasfájásban, aludtak még vagy két órát. (Az anyák nem alszanak, az anyák reggeliznek, öltöznek, sterilizálnak, port törölnek, konyhát rámolnak, e-mailt írnak, szerveznek és terveznek. Ami nem is baj, én mindig is búgócsiga voltam, de a péntek fényében zombinak láttam magam a tükörben. Ezen nem segített az sem, hogy portalanítottam, elég eredményesen és gyorsan, amitől nem kicsit izzadtam meg. Ha magamra kötöm a gyereket majd egyszer mindehhez, az lesz a kardio-edzés.) Délben elrohantunk sétálni egyet a Kopaszi gátra - Péter kérdezte, ne menjünk inkább csak itt a környéken egy kört. NEM! Nekem. Hiányzik. A. Természet. A tízemeletes házak tövében nem érzem jól magam. Teret kell látnom, maradék zöld füvet, csupasz fákat, meg a Dunát, akkor jobban elviselem, hogy a városban vagyunk.

Péter szombaton sokat segített, látta, hogy kivagyok és azt is, Balázs milyen lehetetlenül viselkedik, bár nagyságrendekkel jobb volt, mint pénteken - de még így is elviselhetetlen. Este Péter elszaladt húsz percre, bőgve hívtam, hogy jöjjön haza most azonnal, mert én nagyon szeretem Balázst, de nem bírom tovább. Amint kitette a lábát, Balázs hangolt és üvöltött torkaszakadtából. Húsz perc körözés, ringatás, fenékrázás, mutogatás, dalolás, mesélés nem segített, én mondtam, ő meg bőgött.

Mivel nem segített a dajkálás és Péter sem érhetett haza azonnal ugyebár, letettem Balázst a kanapéra és elkezdtem rázni a kis lábait - egy időben szerette -, meg a fenekét. A gyerek meg elkezdett kacagni. Nem nevetett, nem mosolygott, hanem szabályosan kacagott. Péter erre ért haza. Én meg öt perccel azelőtt bőgve hívtam. (Magamban elcsigázva felemlegettem Balázs mániás depressziós felmenőit - tudtommal persze egy ilyen sem volt.)

Mondtam Péternek szombat este: én felmondok. Azonnali hatállyal. Nem vagyok mostantól anya. Kész. Elég volt. Péter röhögve közölte, hogy jó, de kb. huszonöt év a felmondási időm. Mondtam, félreértett, azonnali hatállyal. Mondta, itt olyan nincs. Huszonöt évnél hamarabb nem szabadulhatok, akkor is maximum feltételesen. Szeretem a humorérzékét, de akkor nem tudtam röhögni. Most már igen.

Egy kedves barátnőm kérdésére aztán vasárnap eszembe jutott valami. Az én szakmámban az ilyen napokat hívják úgy: indíték.

Vasárnap megint volt hatkor kelés, aztán negyed tízig alvás - éljenéljen -, aztán tíz órás etetés, majd főzés. Főzés előtt egy kicsit egyedül hagytam Balázst és arra mentem be, hogy a játékíven lógó zümit két kézre fogja és azon próbálja meg felhúzni magát ülő helyzetbe. Most már fog, legalábbis próbál fogni, egyre többször. És végre nem csak a bal kezét használja, hanem a jobbat is. Nagyon szépen emeli a fejét hason, és vigyorog, különösen a szájjal előidézett hangokat - tiktak, lala, pppprrrrrrrr, ottvgyunkmáros szamaras cuppogás - imádja, nagyokat nevet rájuk. És huncut. Ha azt akarja, hogy ne menjek még el, rámmosolyog és a mosoly végén oldalra pillant, majd vissza. Igazi flörtölős trükk, így kezdődött minden Ifjúsági meg Bravó Magazinos "hogyan csavarjuk el a kiszemelt srác fejét" típusú cikk tinikoromban. (De régen is volt már!) Ja, és mintha szemmel akarna mindent megnézni: nem nyúl utánuk, hanem a nyakát nyújtogatja és megpróbál felülni.

Azt el is felejtettem eddig írni, hogy Péterrel egyformán aggódunk Balázsért. Séta közben, ha nem mocorog, meg szoktam piszkálni a cumiját egy iciripicirit. Arra persze rögtön elkezdi szívni, mi meg megnyugszunk, hogy Balázs csak alszik. Otthon meg, bár ezt csak én műveltem eddig, légzésfigyelő ide vagy oda, ha nagyon csendben van és nincs cumi a szájában, nézem a pocakját, ahogy emelkedik és süllyed. Technikai vívmányok ellenére is van, ami soha nem változik.

Van abban valami megnyugtató, hogy egy szobában alszunk. Egyrészt közel is van, de ez csak a kényelmi szempont. Ismerem a zajait. Tudom, mikor fáj a pocakja, tudom, mikor forgatja a kis fejét. Hallom a cumi tompa puffanását a matracon, ha kiesik a szájából. Hallom az egy szem cuppanó hangot, amikor álmában elmosolyodik. Tudom nagyjából, mikor fog felébredni, ha fészkelődik és tudom, mikor kell csak betakarni vagy visszaadni neki a cumit. (Persze ezeket nem hajnalban vagy az éjszaka közepén tudom, mert akkor örülök, ha oda tudok kuporodni az ágy mellé.) De megnyugtató a tudat, hogy ott van. Hogy van. Hogy jól van.