...hogy ne panaszkodjak. Mert nagyon jó dolog ez az anyaság, de öt hét nemalvás után kéééééééészek voltunk.
Március 25-e se volt kutya, nehéz nap volt, de 26-a!!! Ha hatszor nem kaptam síró-, illetve este már zokogógörcsöt, akkor egyszer sem. Tébolyomban már csak erre tudtam gondolni:
Az egész ott kezdődött, hogy Balázs vasárnap délután közel két órát aludt. (Tuti beteg lesz, biztosan beteg lesz, áááááááá!!!) Beteg nem lett, de nagyon felélénkült utána. Aztán meg hamar el is fáradt - nem értem én már ezt! Szokásos esti rutin, szokásos éjszaka - kelések, nemalvás, reggel hatkor nekem ébresztő, mert mentem futni.) Balázs pár perccel utánam kelt, megetettem őt is, vissza is altattam, mert Péternek nem akart aludni, 7 óra körül visszaájult az álomba a drága.
Jövök haza, vigyorog ezerrel, élénk, játszik - 7.40-től fent volt. Óóóóhogyaza!!! Mi-cso-da??? Nem akart aludni, nem lehetett visszaaltatni, akkor legyen fent. Jjjjóóó.Végül 9 óra körül egy fél órára vissza tudtam altatni, ha jól emlékszem. (Lesz még ennek böjtje.) Irtó hideg volt kint, meg óriási szél is, ennek ellenére mentünk sétálni (kaját vásárolni). Balázs kizárólag fél órát aludt a kocsiban. Remek!
Ha délelőtt túlságosan nyűgös, azt nem szoktam annyira észrevenni, mert akkor szellőztetek, sterilizálok és nyilván nem tetszik neki, hogy nem lát végig, hiába beszélek hozzá a hálószobából is, nem kizárólag vele foglalkozom, az már nem is jó. Délután már kezdett sokkal nyűgösebb lenni, mint az átlag, én meg csak kapkodtam a fejemet, hogy ez most mi. Ez az anyaság szépsége! Persze, elkezdett havazni délután, nyilván amiatt van az egész. Gondoltam, kitartok. Este is volt nyafi, meg hólapátolás, el sem akartuk hinni. Kedden kellett volna babajógára mennünk, de... A hó miatt (nem takarítják mifelénk az utakat) lemondtam reggel. Úgy nézett ki, hogy a házból sem jutok ki.
Balázs kedden "reggel" 3/4 8-kor ébredt és délben 3/4 12 után tudtam csak elaltatni. Nem túl felhaszanáló-barát állapot. De kb. 20 percet altattam, abból lett a fél óra alvás. Nem érte meg, pedig délelőtt adtam neki még egy homeós kúpot (ártani nem tudok vele és hátha használ). Már délelőtt is énekeltem neki, szavaltam, táncoltam vele, a taktust vertem a végtagjaival. Ha a szőnyegén volt, nyűglődött. Ha hasra fordult, reklamált. Ha visszafordult, vagy ha nem tudott, reklamált. Ha volt nála játék, reklamált. Ha nem volt nála játék, reklamált. Ha száraz volt a pelus, reklamált, ha tele volt: reklamált! Ha figyeltem: reklamált. Ha nem álltam fölötte: reklamált. Ha egy pillanatra is abbahagytam mondjuk az éneklést: reklamált, de hogy! Ha nem próbáltam a szemébe nézni, nem őrjöngtem vele együtt: reklamált. Nem sírt, Balázs hála istennek ritkán sír, hanem csak egyre erősebben mondja a magáét. Amúgy szerencsém van vele, de hétfő este sírt is és akkor már arra gondoltam: sírok én is vele együtt. Egy éjszakát tartottam ki: kedden délelőtt 11-kor elkezdtem bőgni. Végem volt. Kentem az ínyét. Cseréltem a pelusát. Szórakoztattam. Ugráltam, ahogy neki tetszett. És semmi nem volt jó. Értem én, hogy ez nem extrém időjárás, hanem valami annál is nagyobb szopás, de akkor is!
Fél 12-re oda jutottunk, hogy egyszerre karikáztam, citeráztam, orgonáztam, figuráztam, gurguláztam és vacsoráztam is (ja, azt nem, szénhidrátmentes diétán vagyok!!!), lilát láttam, imádkoztam, fohászkodtam, de semmi nem használt. (Közben jött egy cuki kis szomszédos beadvány a szomszédos ügyünkben, amitől elborult az elmém, de ez nem ide tartozik.) A hó meg továbbra is csak szakadt és szakadt és arra gondoltam, egyszer csak vége lesz, kitartok! Addigra már kicseréltem két kakás pelust, remegtem a fáradtságtól, túl voltam két tejeskávén és néhány csendes kiboruláson.
Miután Balázs szűk félóra után ébredt, gondoltam, visszaaltatom. Nem ment. Gondoltam, beteszem a kocsiba és a teraszon toligatom. Fél óra hóban tötyörgés után a teraszon - én megfagytam, a gyerek éberebb volt, mint valaha - feladtam és megetettem. Próbáltam lerakni őt, hogy én is kajálok, de nem lehetett. Okés, kitolok veled, jössz a hordozóba, magamra kötlek. Amíg mászkáltam a nyolc és fél kilós gyerekkel, semmi baj nem volt. Remek, de hogy fogok én így ebédelni? Hát úgy, hogy a húslevest beleöntöttem egy mélyebb tálkába, megfogtam és megittam a levest. Balázs egy párszor megnézte a tálat, túl közelről is (le is fejelte), aztán meg úgy ittam, hogy ütögette alulról. De nem öntöttem la magamat. Folyamatosan rúgkapált a hordozóban is, amíg rajtam volt. Aztán kezdett bólintgatni, de aludni az istennek sem akart.
Ja, ezt nem is írtam még szerintem: amióta forog, annyira nyugtalan, hogy az alvás ellen sírva-nyöszörögve-kapálózva, kis testét ívbe feszítve tiltakozik és ha egy picit felébred, anélkül, hogy a szemeit kinyitná, csapkod, rúgkapál, a játékot keresi a kiságyban és félig felül. Csukott szemekkel. Ha más nincs a kiságyban, akkor a takaróval játszik bubukukkot: a fejére húzza, grrr-zik neki, majd leszedi az arcáról. Ha pedig elunja a takarót, akkor "zenél" a rácsokon. Jailhouse rock(s)! Mondjuk ez szerencse is, hogy nem sírva ébred, kivéve, ha kiteszem a teraszra, vagy ha valami baja van, esetleg nem aludta ki magát. Egyébként eljátszik, csendben motoz, halkan gurgulázik, aztán egyre erősebb hangon tudatja velünk: alattvalók, szórakoztassatok!
(Jajjj, hát ez is kimaradt: március 16-án, szombaton reggel ez volt a műsor: Péterrel nem mozdultunk, Balázs meg negyedórát játszott a takaróval, a hangjával, az ágyráccsal - persze kuncogtunk sokat.)
Balázs aztán a hordozóban úgy aludt el, hogy lehanyatlott a feje a mellkasomra, kis fülével bevackolta magát, hallotta a szívverésemet és aludt is. Leraktam, de fél óránál többet megint nem bírta... Nagyszerű!
Járóka - nem jó.
Játszószőnyeg - nem jó.
Nagyágy - nem jó.
Kanapé - nem jó.
Járóka - nem jó, mert hasra fordult és az összes, orra előtt felhalmozott játékát három másodpercig nézte, majd megfogta, a háta mögé hajította és nyűglődött, amikor elfogytak.
Anya karjában - nem jó, mert a járóka kell most a játékokkal.
Járóka - nem jó, mert hasra fordult és az összes, orra előtt felhalmozott...
Neverending story. Csak az idegeim voltak már nagyon végesek.
Ez volt az a pont, amikor a sírás széléről felhívtam Pétert, ugyan, gyüjjék mán haza, de közölte: nemhogy korábban nem tud jönni, de hajnalig is tudna maradni, annyi dolga van. (Letettem és csendben sírtam egyet.)
Valahogy kibekkeltük az ötös etetést, megetettem Maszatot és csodák csodájára, megint elaludt. Aludt közel negyven percet (hála az égnek!), aztán jött velem zuhanyozni. Ekkorra találta meg a humora is, kacagott nagyokat a lelkem. Péter fél nyolc körül esett haza szegény, Balázs meglátta és a vigyort le sem lehetett törölni a képéről.
Előtte még nagyon kis "édes" volt: hasalt a szőnyegén, én kicsit távolabb melléhevertem és begörbített ujjal mondtam neki: gyere ide. Elkezdett kacagni, hasra vágta magát, egy félfordulattal odébb gurult és kuncogott a szitun. Mintha értette volna, mit mondok neki és direkt játszatni akart volna velem. Szóval az ilyenek miatt éri meg, de lassan kihagynám a skizofrén váltásokat, amikor is hangosan, gurgulázva kacag, majd átcsap sírásba, esetleg üvöltésbe. Lassan nem bírom elviselni az unatkozós nyavalygását - és úgy unatkozik, hogy közben csörgeti valamelyik játékát!
Nagy nehezen letudtuk a fürdetést - de közben mondtam Balázsnak, pont olyan, mint az apja: naggggyon szeretem, de néha irtó nehéz vele. Volt éjjel több ébredés megint szokás szerint, aztán Balázs fél héttől fentvolt szerda reggel. Én futottam aznap reggel, kilenc előtt próbáltam őt visszaaltatni, ami sikerült is, aludt tízig.Március 25-e se volt kutya, nehéz nap volt, de 26-a!!! Ha hatszor nem kaptam síró-, illetve este már zokogógörcsöt, akkor egyszer sem. Tébolyomban már csak erre tudtam gondolni:
"Itt látható a nagyhírű bűvész!
A lábával karikázik,
A kezével citerázik,
Az orrával orgonázik,
A fülével figurázik,
A szemével gurgulázik,
A szájával vacsorázik!" (Weöres Sándor: A vásár, VI.)
Az egész ott kezdődött, hogy Balázs vasárnap délután közel két órát aludt. (Tuti beteg lesz, biztosan beteg lesz, áááááááá!!!) Beteg nem lett, de nagyon felélénkült utána. Aztán meg hamar el is fáradt - nem értem én már ezt! Szokásos esti rutin, szokásos éjszaka - kelések, nemalvás, reggel hatkor nekem ébresztő, mert mentem futni.) Balázs pár perccel utánam kelt, megetettem őt is, vissza is altattam, mert Péternek nem akart aludni, 7 óra körül visszaájult az álomba a drága.
Jövök haza, vigyorog ezerrel, élénk, játszik - 7.40-től fent volt. Óóóóhogyaza!!! Mi-cso-da??? Nem akart aludni, nem lehetett visszaaltatni, akkor legyen fent. Jjjjóóó.Végül 9 óra körül egy fél órára vissza tudtam altatni, ha jól emlékszem. (Lesz még ennek böjtje.) Irtó hideg volt kint, meg óriási szél is, ennek ellenére mentünk sétálni (kaját vásárolni). Balázs kizárólag fél órát aludt a kocsiban. Remek!
Ha délelőtt túlságosan nyűgös, azt nem szoktam annyira észrevenni, mert akkor szellőztetek, sterilizálok és nyilván nem tetszik neki, hogy nem lát végig, hiába beszélek hozzá a hálószobából is, nem kizárólag vele foglalkozom, az már nem is jó. Délután már kezdett sokkal nyűgösebb lenni, mint az átlag, én meg csak kapkodtam a fejemet, hogy ez most mi. Ez az anyaság szépsége! Persze, elkezdett havazni délután, nyilván amiatt van az egész. Gondoltam, kitartok. Este is volt nyafi, meg hólapátolás, el sem akartuk hinni. Kedden kellett volna babajógára mennünk, de... A hó miatt (nem takarítják mifelénk az utakat) lemondtam reggel. Úgy nézett ki, hogy a házból sem jutok ki.
Balázs kedden "reggel" 3/4 8-kor ébredt és délben 3/4 12 után tudtam csak elaltatni. Nem túl felhaszanáló-barát állapot. De kb. 20 percet altattam, abból lett a fél óra alvás. Nem érte meg, pedig délelőtt adtam neki még egy homeós kúpot (ártani nem tudok vele és hátha használ). Már délelőtt is énekeltem neki, szavaltam, táncoltam vele, a taktust vertem a végtagjaival. Ha a szőnyegén volt, nyűglődött. Ha hasra fordult, reklamált. Ha visszafordult, vagy ha nem tudott, reklamált. Ha volt nála játék, reklamált. Ha nem volt nála játék, reklamált. Ha száraz volt a pelus, reklamált, ha tele volt: reklamált! Ha figyeltem: reklamált. Ha nem álltam fölötte: reklamált. Ha egy pillanatra is abbahagytam mondjuk az éneklést: reklamált, de hogy! Ha nem próbáltam a szemébe nézni, nem őrjöngtem vele együtt: reklamált. Nem sírt, Balázs hála istennek ritkán sír, hanem csak egyre erősebben mondja a magáét. Amúgy szerencsém van vele, de hétfő este sírt is és akkor már arra gondoltam: sírok én is vele együtt. Egy éjszakát tartottam ki: kedden délelőtt 11-kor elkezdtem bőgni. Végem volt. Kentem az ínyét. Cseréltem a pelusát. Szórakoztattam. Ugráltam, ahogy neki tetszett. És semmi nem volt jó. Értem én, hogy ez nem extrém időjárás, hanem valami annál is nagyobb szopás, de akkor is!
Fél 12-re oda jutottunk, hogy egyszerre karikáztam, citeráztam, orgonáztam, figuráztam, gurguláztam és vacsoráztam is (ja, azt nem, szénhidrátmentes diétán vagyok!!!), lilát láttam, imádkoztam, fohászkodtam, de semmi nem használt. (Közben jött egy cuki kis szomszédos beadvány a szomszédos ügyünkben, amitől elborult az elmém, de ez nem ide tartozik.) A hó meg továbbra is csak szakadt és szakadt és arra gondoltam, egyszer csak vége lesz, kitartok! Addigra már kicseréltem két kakás pelust, remegtem a fáradtságtól, túl voltam két tejeskávén és néhány csendes kiboruláson.
Miután Balázs szűk félóra után ébredt, gondoltam, visszaaltatom. Nem ment. Gondoltam, beteszem a kocsiba és a teraszon toligatom. Fél óra hóban tötyörgés után a teraszon - én megfagytam, a gyerek éberebb volt, mint valaha - feladtam és megetettem. Próbáltam lerakni őt, hogy én is kajálok, de nem lehetett. Okés, kitolok veled, jössz a hordozóba, magamra kötlek. Amíg mászkáltam a nyolc és fél kilós gyerekkel, semmi baj nem volt. Remek, de hogy fogok én így ebédelni? Hát úgy, hogy a húslevest beleöntöttem egy mélyebb tálkába, megfogtam és megittam a levest. Balázs egy párszor megnézte a tálat, túl közelről is (le is fejelte), aztán meg úgy ittam, hogy ütögette alulról. De nem öntöttem la magamat. Folyamatosan rúgkapált a hordozóban is, amíg rajtam volt. Aztán kezdett bólintgatni, de aludni az istennek sem akart.
Ja, ezt nem is írtam még szerintem: amióta forog, annyira nyugtalan, hogy az alvás ellen sírva-nyöszörögve-kapálózva, kis testét ívbe feszítve tiltakozik és ha egy picit felébred, anélkül, hogy a szemeit kinyitná, csapkod, rúgkapál, a játékot keresi a kiságyban és félig felül. Csukott szemekkel. Ha más nincs a kiságyban, akkor a takaróval játszik bubukukkot: a fejére húzza, grrr-zik neki, majd leszedi az arcáról. Ha pedig elunja a takarót, akkor "zenél" a rácsokon. Jailhouse rock(s)! Mondjuk ez szerencse is, hogy nem sírva ébred, kivéve, ha kiteszem a teraszra, vagy ha valami baja van, esetleg nem aludta ki magát. Egyébként eljátszik, csendben motoz, halkan gurgulázik, aztán egyre erősebb hangon tudatja velünk: alattvalók, szórakoztassatok!
(Jajjj, hát ez is kimaradt: március 16-án, szombaton reggel ez volt a műsor: Péterrel nem mozdultunk, Balázs meg negyedórát játszott a takaróval, a hangjával, az ágyráccsal - persze kuncogtunk sokat.)
Balázs aztán a hordozóban úgy aludt el, hogy lehanyatlott a feje a mellkasomra, kis fülével bevackolta magát, hallotta a szívverésemet és aludt is. Leraktam, de fél óránál többet megint nem bírta... Nagyszerű!
Járóka - nem jó.
Játszószőnyeg - nem jó.
Nagyágy - nem jó.
Kanapé - nem jó.
Járóka - nem jó, mert hasra fordult és az összes, orra előtt felhalmozott játékát három másodpercig nézte, majd megfogta, a háta mögé hajította és nyűglődött, amikor elfogytak.
Anya karjában - nem jó, mert a járóka kell most a játékokkal.
Járóka - nem jó, mert hasra fordult és az összes, orra előtt felhalmozott...
Neverending story. Csak az idegeim voltak már nagyon végesek.
Ez volt az a pont, amikor a sírás széléről felhívtam Pétert, ugyan, gyüjjék mán haza, de közölte: nemhogy korábban nem tud jönni, de hajnalig is tudna maradni, annyi dolga van. (Letettem és csendben sírtam egyet.)
Valahogy kibekkeltük az ötös etetést, megetettem Maszatot és csodák csodájára, megint elaludt. Aludt közel negyven percet (hála az égnek!), aztán jött velem zuhanyozni. Ekkorra találta meg a humora is, kacagott nagyokat a lelkem. Péter fél nyolc körül esett haza szegény, Balázs meglátta és a vigyort le sem lehetett törölni a képéről.
Előtte még nagyon kis "édes" volt: hasalt a szőnyegén, én kicsit távolabb melléhevertem és begörbített ujjal mondtam neki: gyere ide. Elkezdett kacagni, hasra vágta magát, egy félfordulattal odébb gurult és kuncogott a szitun. Mintha értette volna, mit mondok neki és direkt játszatni akart volna velem. Szóval az ilyenek miatt éri meg, de lassan kihagynám a skizofrén váltásokat, amikor is hangosan, gurgulázva kacag, majd átcsap sírásba, esetleg üvöltésbe. Lassan nem bírom elviselni az unatkozós nyavalygását - és úgy unatkozik, hogy közben csörgeti valamelyik játékát!
Egyébként biztosan front volt, mert három barátnőm is közölte: ő bizony felmond az anyaságból. Notórikus nemalvás, nyűgösség és extra túlpörgés. Köszönjük szépen, kedves késő és most már talán soha ide nem érő tavasz...
Az egyik barátnőm írta, hogy olvasta valahol, állítólag a mai anyák azért kattannak meg, mert szülés előtt teljesebb életet éltek, mint a mi anyánk. Nem tudom, szerintem akkor csak nem volt divat erről beszélni és ha az ember nem lebegett rózsaszín cukorfelhőn szülés után, akkor megszólták érte. Más kérdés, hogy lassabb volt akkor az élet, de anyukám mondta, gondoljak bele: akkor a császármetszés köldöktől szeméremcsontig hosszában vágást jelentett, egy hét kórházat, sok férj akkor volt katona és még telefon sem volt. Tényleg csodálom, hogy faluhelyen nem bolondult meg.
A konklúzió? Szülőként sem szabad azt mondani, hogy ennél már nincsen lejjebb. Mindig van még nagyobb adag kaka.
Folyt. köv.
