Az új életünk

Január elseje. Ma ünnep van. Nem, nem azért, mert pirosbetűs a naptárban és nem is azért, mert új év kezdődött. Hanem azért, mert zuhanyoztam, körmöt vágtam és hajat is mostam. Illetve én így gondoltam, hogy ezeket elintézem egy füst alatt. Persze mosni is kellett, tehát ennyivel később mentem a zuhany alá. Mire végeztem, Balázs nagyon nyűgös lett, négy kör este jó és tíz perc végtelenített Bóbita után (a végén már Bóbita épített és körben ültek az angyalok, meg álmos volt, amit röptetett és kikacagott...) végre elaludt. Én elkezdtem körmöt vágni, majd egyszercsak Óóó,nee! felkiáltással kísérve beleesett a körömcsipesz a vécébe. Egyszerre röhögtem és bőgtem, hogy na, ennyit az én házi wellnessemről (egy zuhany felér egy wellness-szel és ünnepnap, amikor az ember lánya hajat is tud mosni), de Péter hozott valami kampós drótot és kihalásztam. Nópara. Ecetes vízbe áztattam és antibakteriális szappannal mostam le, Balázs pedig végérvényesen felébredt. Tíz perc alvás után. Tádáááá, de jó nekem. Mondtam Péternek, pelenkázza át, nem szárítok hajat, csak befejezem a körömvágást és megetetem Balázst. Van humorérzéke a srácnak, mert most az apukájának adta elő a nyugodtan mosd le a popómat, én meg aztán kakálok még egy adagot magánszámot, háromszor egymás után. De legalább meg tudtam szárítani a hajamat. A végére már elég éhes volt szegény kissrác, de hát ez van, ő tolta ki az etetés időpontját (is).

Tegnap persze elkészítettem gyorsan a szokásos leltáramat is, mit nyertem, mit veszítettem, mi történt. A nagyobb dolgok kitalálhatóak, a kisebbek pedig íme.

Amiket vesztettem:
- az irányítást a testem és a lelkem felett,
- a szabadságomat,
- a régi életemet,
- az érdeklődésemet a hivatásom, a munkám iránt és ha jól megnézzük, a munkámat is,
- a méltóságomat (sokan láttak meztelen alféllel műtét előtt, közben és után, meg sokan vizslatták a sebemet, sokan szurkáltak popsiba és csípőbe, sokan nézegették a mellemet, meg hogy hogyan szoptatok, így a végére semmi szégyenérzet nem gyötört semmi miatt, na meg ugye ott voltak a szoptatásos jóakarók is),
- a megtakarított pénzemet, illetve az alakult át gyerek-felszerelésbe, orvosi vizsgálatokba és Balázzsal kapcsolatos dolgokba,
- a mindennapi huzamos felnőtt társaságot,
- részben a félelmeimet (leginkább kórház és műtét témában),
- a hitemet a közvetlen kollégáim egy részében és így a "fiatalságban",
- az éjszakák átalvásának képességét / lehetőségét,
- egy munkakapcsolatot, csak úgy, ukk-mukk-fukk, ami a mai napig eléggé érzékeny pont 2012-ből, de én könyörögni senkinek nem fogok,
- a szókincsem nagy részét.

Amit nyertem:
- a csatát a német út körül, mert végülis elmentem, és így magát az utat is, tehát egy csomó tapasztalatot
- az állásomat - hiszen tavasszal azért nem tudtak kirúgni, mert akkor voltam 8 hetes kismama,
- az új családomat - mert hiába a régi a férjem, de vele és Balázzsal valami teljesen új kezdődött és ha már itt tartunk:
- egy nagyszerű apukát a kisfiamnak,
- a kismamajógát és a relaxálást,
- az új élményeket a pocakossággal és a "szüléssel",
- egyfajta büszkeséget, mert nem omoltam össze a műtét után és nem hagytam el magam és Balázs is túlélte az eddigi gondoskodást,
- a harmincadik születésnapomat, a sok-sok segítséget másoktól, a szüleimtől, a húgomtól és persze Pétertől,
- még egy leglegleg-tortát! (születésnap),
- a Nespresso kávéfőzőmet!,
- hogy én is tudok babakocsival közlekedni, egyedül,
- egy családi autót az igazi család mellé (mármint nem úgy nyertem, hogy nyereményautó, hanem hogy a miénk lett),
- a hetedik évfordulót Péterrel,
- néhány új barátot, illetve kismama-társat,
- Katát a szülinapomra és másnapra,
- Lujzit két délutánra, egyszer februárban, egyszer meg júliusban.

Azt hiszem, ennyi. Ha bárkit / bármit kihagytam, elnézést. Kisgyerekes agylágyulásban szenvedek. Persze azt nem győzöm itt is, így is hangsúlyozni, hogy Péter, a szüleim, a húgom és a férje segítsége nélkül eléggé megszenvedtem volna a pocakosságot és a műtétet, meg az azt követő napokat és heteket is. Nem lehetek elég hálás a személyes jelenlétért, az aktív segítségért, a dajkálásért, főzésért, mosásért, vasalásért és a húgomnak azért, hogy ha csetelünk, minden megszólítást úgy kezd: "Te hogy vagy? És Balázs?". Meg persze a sorsnak, istennek, a szerencsének, Allahnak, Buddhának - ki miben hisz -, hogy a várandósságom és a műtét is komoly komplikációktól mentesen zajlott és Balázs is rendben levőnek tűnik eddig.

És hogy Balázs milyen produkciókat tud? Kétszer már átaludta az éjszakát. Amit azért furcsállottam, mert kevesebbet is kért enni, de az is elég volt neki ezek szerint. vagy csak front volt, vagy megmutatta, hogy ő ilyet is. Amivel persze újabb szöget ütött a fejembe, nevezetesen: akkor mostantól 4 óránként etessem és többet adjak neki, vagy maradjon a három és fél és ébresszem reggel? De aztán gyorsan visszaállt a rend, legalábbis most úgy tűnik, hajnali ötös ébresztő van először.

Szóval Balázs: nevet, mosolyog, gőgicsél, "beszélget", nem is keveset. Ha bekészítem a felsőteste alá a kis kezeit, emeli a fejét, kitolja magát. Annyit eszik, amennyit lát, illetve amennyit hagyunk neki, bár karácsony óta ez sem igaz: mostanában beéri kevesebbel is. Ő tudja. Ruhában hat és fél kiló, ma 11 hetes, nem hiszem, hogy éhen veszne. Imádja a háromlábú kisszéket (Kaláka), a Különben dühbe jövünkből az operapróbás részt: Péter brümmög, én lalázom, Balázs vigyorog, néha még kacag is, meg a karácsonyra kapott zümijét: le kell húzni, zizegve-rezegve felemelkedik, zörög mind a négy szárnya, ki lehet húzni a lábait is egy picit. A kocsiban - babakocsiban és autóban is - óriásikat alszik. Tartja a fejét, félig fel tud ülni, illetve annyira tudja emelni a felsőtestét és a kis fejét, hogy olyan, mintha félig felülne. Kezdi élvezni a pancsolást és kezd huncut lenni, na meg udvarolni a szép nőknek. Büszke vagyok rá! És mostanában nézegeti a kis kezeit is, remélem, lassan fogni fog már vele. De egyelőre a dumálás és a nevetés a fő attrakciók. Péter szerint tényleg le sem tagadhatom, mert cumival a szájában is képes dumálni. Ez van.