Az új életünk

Friss topikok

  • Várfalvy Emőke: Októberben jöttél, jó volt várni Rád, Boldog és büszke az Anyukád, S Apukádnak Te lettél tettestár... (2013.10.18. 12:37) BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, KISBALÁZS!!!
  • KisVirag: @mokevar: Képzeld, ma Balázs fél nyolckor kelt. Kialudtam magam, vagy mi a szösz. Amióta nincs kán... (2013.08.23. 09:48) Nyaralás babával...
  • mireina: Elolvastam, és Balázs (az enyém Balázs) nem értette, min röhögök annyit. Aztán felolvastam neki a... (2013.05.06. 22:05) Az első fél év...
  • KisVirag: Nem fogok sem éhenhalni, sem egyéb okból felfordulni. Igen, lehetőség szerint semmi cukor, liszt, ... (2013.04.04. 09:30) Nem tudom megállni...
  • Katalin87: Egyem meg.... Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy köpködi a tápszert... :D Na, megyek nem sok... (2013.02.16. 14:29) Kórház óta február 6-ig

Címkék

Az első fél év...

2013.05.06. 16:45 - KisVirag

...régóta készülök megírni ezt a posztot. Régóta gondolkodom rajta, hogyan is fogjak neki.

Manó elmúlt hat hónapos, hurrá! Most már egyre több mindent lehet vele kezdeni, értelmes, napirendje van, eszik sokfélét, nem a hordozóban és nem a mózesben utazik, hanem gyerekülésben (bár 0-18 kg-osban) és a babakocsi sportrészében és egyre inkább értjük egymást. Apaférjjel is összeszoktunk, megvannak a prioritások, a bevált módszerek, ritkultak a veszekedések - azért persze még vannak -, a hormonjaim visszatértek a normális medrükbe és ennyi volt.
Viszont szavakkal nem tudom kifejezni azt a rettegést, amit az első otthon töltött éjjel éreztem, főleg, amikor Balázs kelt, hogy éhes. Ahogy a vizet melegítettem neki a tápszerhez, csak az járt a fejemben, hogy hamar meglegyen, nehogy felébressze apaférjet. És csak most merem elmondani: annyira fáradt és kimerült voltam, hogy nem öt percig forralt vízzel, hanem éppcsak felforralt sima csapvízzel sikerült bekeverni azt a rohadt tápszert a legelső éjszakai kelés alkalmával.
Másnap, amikor rohanni kellett vele az ügyeletre, én némileg szakadt melegítőben bőgtem az orvosi váróban a János Kórházban és a soron következő anya volt olyan rendes, hogy maga elé engedett, persze a jóval utána következő meg beszólt kifelé menet, hogy ők is itt vannak, negyven fokos láza van a gyereknek, talán neki is kijárna az elsőbbség.
Az orvosnál a kötőhártya-diagnózis, majd a másik: sárga a baba, 3 óránként kell kelteni enni.

És az a tündéri kis csomag csak aludt, aludt és aludt nekünk, pedig már fel kellett volna ébrednie - hát ezért.

A sok bőgés, zuhany alatt, telefonba, a mellszívó felett, a mérleg felett - mert nem tudtam szoptatni. A sok próbálkozás, az elpocsékolt pénz a homeós cuccra, moremilk kapszulára, a fohászkodás a mérleg nagy istenéhez - és minden hiába.
A varratszedés, amikor rengeteget kellett várni és anyukámmal maradt itt Balázs. Az első alkalom, hogy otthagytuk őt, otthonhagytuk őt - rohantam haza hozzá.
Aztán az első oltás. ÉN lettem rosszul, Balázs szinte meg sem érezte.
Balázs hasfájása, az esti és a hajnali üvöltések, Balázs első náthája december elején, aztán a légzésfigyelő riasztásai legmélyebb álmunkban, az éjszaka csendjében. Mint kés a húsba, úgy hasított belénk a felismerés: a fiunk nem vesz levegőt! A kálvária a kórházban, aminél minden és bármi jobb lett volna - de legalább tudtunk a refluxról és tudtunk tenni ellene. És persze az is kiderült: nincs komoly baj, sőt!
A majdnem középfül gyulladás, ami három hétig tartott, február végétől március közepéig. Az az éjszakai orrszívás, a döbbenet, a féltés... Állítom, két órát nem aludtam azon az éjen összesen, mert azt hallgattam, Balázs vesz-e levegőt. Be és ki. Be és ki. Be és ki. Csak így tovább, kiscsibe, be és ki. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. A víz alatt is ez a túlélés titka. Beszív, kifúj. Hajrá.
Az első karácsonyunk hármasban, amikor is szenteste öt órakor olyan fáradt voltam, hogy azt éreztem: én nemhogy ünnepelni nem szeretnék, de talán még a melegítőmet sem szeretném átvenni, se zuhanyozni, se semmit, csak hagyjanak aludni. Pihenni legalább. Boldog voltam, hogy ott ül a kisfiam az ölemben, miközben esszük a karácsonyi vacsit, immáron hármasban, de az egész karácsonyból leginkább a boldogság és a fáradtság maradt meg.
Persze mindeközben büszke is voltam - amellett, hogy a világ legnagyobb paramamija lettem / vagyok -, boldog, már amikor kiláttam a fejemből a fáradtságtól és csak akkor kezdtem megnyugvást érezni, amikor komolyabb bajok nélkül teltek a napok, hetek és most már hónapok is.
Amikor Balázs nagyjából átaludta az éjszakát, nekem is az volt az első gondolatom, hogy elromlott a légzésfigyelő. De nem, a hír igaz volt. Aztán meg elromlott az alvókája - mint utóbb kiderült, csak éhes volt -, de most megint eszményi gyerek.
Az első mosolyok, amiket nem én kaptam - fütyiösszetartás volt, mert apukámnak, apaférjnek és a fotós barátunknak jutottak -, és amikkel végre megnyugodtam: nem autista a gyerek! (Hallom is az egyik barátnőm hangját: "te olyan hülye vagy, hogy arra szavak nincsenek! Ez egy gyönyörű, egészséges kisfiú! Megjegyzem, amikor az én gyerekem eszköztárából nemhogy hiányzott a mosoly, de három hónapig egyfolytában üvöltött, akkor én is azt hittem, autista." Persze csípőből válaszoltam neki, hogy ő is olyan hülye, hogy arra szavak nincsenek!)
Aztán néha csak úgy rámnézett kisBalázs és elkezdett kacagni. Elkezdte püfölgetni a kis játékait a pihenőszéken, néha volt szemkontaktus is és erősebb lett a hangja is. Fiús volt, fiús is maradt, cuki kis hurkákkal és óriási étvággyal. Fiús volt a hangja is, az is az maradt és édes volt az is, hogy kettőt tüsszentett mindig egymás után. Egy neki nem volt elég. Emlékszem, hogyan nyögött és sóhajtozott éjszaka, meg mekkorákat nyújtózott - mi meg kuncogtunk rajta. És hogy mennyire kíváncsi volt mindenre. Mondtam is Péternek, hogy rohadtul unatkozhatnak ott bent és rohadtul elegük lehet, abból, hogy összegörnyedve kell lébecolniuk.
Újra megtaláltam azt a tusfürdőt, amivel a kórházban és az első hetekben zuhanyoztam otthon - és teljesen felemás érzések kerítettek hatalmukba. A félelem, természetesen, amit az első napokban éreztem, mert féltem, rettegtem, pedig nem Balázs az első baba, akit láttam. A másik meg a boldogság, illetve csatlakozott még a kimerültség is.

Emlékszem, milyen pánikba esetten próbálkoztam a szoptatással, a tejszaporítással - bármit megtettem és bevettem volna az elején. Emlékszem, később, amikor Balázs egy kicsit nagyobb volt és rohadtul nem akart 30-40 percet dolgozni 40 ml tejért, és kiabált, zokogott, tekergőzött, menekült a cici elől, mennyit gondolkoztam, hogy csináljuk-e tovább, ennek van-e így értelme és hogy Balázsnak mi a jobb: üvöltve kapja a tejet, vagy mosolyogva issza a tápszert. Próbálkoztam sokáig, sokmindennel, de egyet biztosan tudok: a következő babánál - mert remélem, lesz - nem fogok sem ennyire, sem ennyi ideig kétségbeesetten próbálkozni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, kész. És persze aztán az is kissé groteszk volt, hogy amikor meg már nem szoptattam, akkor persze nekem nem apadt el a tejem 5-6 nap alatt, mint a szerencsésebbeknek. Ömlött a tej, csöpögött, feszített, újra fejnem kellett (!!!) és néztem kétségbeesetten Péterre, hogy akkor ez most mi. A végén napi egy alkalommal kapott Balázs már csak tejet, mégis több mint három hétig tartott, hogy a tejem észrevegye: nincs már rá szükség. (Bezzeg amikor kellett volna...!)
Emlékszem, mennyire felháborított már tavaly nyáron is a védőnői anyázás, aztán a gyerekorvosi csak fokozta az ellenszenvemet - és Péterét is, mert addig szerintem nem is nagyon hitte el, hogy ilyen van. Baromira ki tudok akadni rajta még most is - mennyibe telne belenézni a kartonba?! Mindenhol ott van a nevem, nélkülem Balázst nem lehet azonosítani és nem Péterné vagyok, hanem dottóre Virág. Hát akkor most miért nem lehet szépen felolvasni a kis nevemet?!
Emlékszem, mennyi ideig mostam kényszeresen a kezemet, még akár gyerekkel a karomon is. Meg hogy tudtam pisilni, tápszert készíteni, enni, mosogatni... stb. úgy is, hogy Balázs közben szopizott, illetve próbált szopizni. Emlékszem, hogy minden nap új reményekkel telve keltem, aztán ha a mérleg a reggeli (nem hajnali) első kajálásnál 0-t mutatott, akkor összeomlottam és spontán sírógörcsöt kaptam.

És emlékszem, mindenki mondta, hogy élvezzem ki ezt az időszakot - nos, én rettegve semmit nem tudok élvezni (nem is szeretem a horrorfilmeket, sőt, én rosszakat álmodok tőlük akár napokig is, szóval nem nézek horrort).

A migrénes roham, amikor ügyeletet hívtunk hozzám. Balázs alig múlt két hetes és én én némi fájdalomcsillapító koktélért szívesen sutba vágtam volna a szoptatást akár egy egész életre. Vannak helyzetek, amikor nincs választási lehetőség, vagy gondolkodási idő, de az ügyeletes orvos nem volt hajlandó foglalkozni velem. Szoptatok? Igen. Vállat vont, ment a dolgára. Én meg maradtam a fájdalommal. Meg Balázzsal.
Az első standup előadás, amikor a szüleim vigyáztak Balázsra - ő persze aludt, vagy hát majdnem az egészet átaludta, de alig tudott Péter visszatartani attól, hogy hazatelefonáljak, sőt, szívem szerint folyamatos telefonkapcsolatot tartottam volna a szüleimmel.
Az első út a boltig autóval, egyedül, szülés után - akkor döbbentem rá, hogy négy hete nem is vezettem és az első bevásárlás a babakocsival. Az első kirándulás a Kopaszi gáton, az első séta Balázzsal és Péterrel, aztán az első séta csak Balázzsal. Az első buszozás, az első autózás, amikor csak ketten mentünk. És a teli csomagtartó - amíg élek, nem felejtem el. Még a mérleget is vittük fél napra is, hogy tudjam, mennyi tejet gyűjtött össze és mennyi tápszer kell még neki.
Az öröm, hogy elkezdtem fogyni szülés után, lement hat kiló, majd kétnaponta még fél-fél, amíg már csak hat kiló maradt, majd szépen visszajött kettő és fél, hála a rengeteg husi-krumplinak és kenyérrel elfogyasztott húslevesnek. Ja, persze, és azt is hittem, hogy húsleves-mérgezést fogok kapni. Utólag vicces, de akkor, ott, azt hittem, minimum keresztre feszít a La Leche Liga, ha nem próbálok meg mindent megtenni a szoptatás és a hasfájás elkerülése érdekében.
És aztán a büszkeségek. Mosolyog! De hogy mosolyog! Milyen picike! Milyen gyorsan nő. Milyen szép a pofija. Milyen szépek a szemei. Elkapta a zümit. Beszélget. Van humorérzéke! És ahogy szépen magától beállt a napirendje, ahogy ő alakította úgy a dolgokat, ahogy kedvére való volt.
Most már eljutottam odáig is, hogy tényleg elhiggyem: a nappali alvás nem függ össze az éjszakaival, és nem is keltegetem Manót. Ő tudja, ő érzi - persze néha még mindig küzd az elalvás ellen, de mostanra egész jó kis csapat lettem, merem állítani.
Ha Péterapaférj, anyukám, a húgom,az egész családom, Péter szülei és testvérei, Zsuzsi és Bogi barátnőm nem állnak mellettem, ha nem ismerkedem meg a "szomszéd" kismamával, ha Emőke és Zsolti nem jönnek látogatni, ha Emma és a húga nem tartják bennem a lelket az első pár napban, én tuti falnak megyek. Ha Péter nem segítene ennyit, ha nem támogatna mindenben, ha nem lennének azonosak a nevelési elveink, akkor is sokkal nehezebb lenne.

Balázs pedig eszményi gyerek, most már le merem írni. Nem sír, csak ha komoly baja van. Ő veszekszik, beszélget, pöröl, de a sírásnak alapos oka van. Nyugodt és ezért nem tudok eléggé hálát adni istennek, hogy Péter nyugodt alaptermészetét örökölte.

Abban is Péterre ütött, hogy folyton csak menne, menne, menne és abban is, hogy minden más érdekesebb, mint a leghangosabb, legcsillogóbb, legdrágább, leginkább készségfejlesztő játék. A fakanál. A palack. A műanyag doboz. Anya bögréje. A táska füle. A saját füle. Anya haja. Apa nyaklánca. Az aszal lába. A pihenőszék váza. A szemét. És minden, amit anya, apa, vagy bárki eszik-iszik. Tudja, hogy étel és tudja, hogy neki AZ KELL! Nagyon remélem, hogy megmarad az étvágya, bár ha Péterre ütött ebben is, akkor állítólag cudar idők várnak ránk, mert Péter ozmózissal / fotoszintetizálva / nagypapa által előadott varieté-műsor következtében eltátott szájba csempészett pár falattal élte túl élete első éveit.

Balázs következő héten hét hónapos lesz, nekem közeleg a születésnapom, persze a 18. továbbra is és majd 20 év múlva is azt mondom, én "mindig óta" 18 vagyok - istenem, mennyire más volt, amikor még csak a pocakban volt!!!

És még valami: lehet várni, lehet készülni, lehet tanfolyamokat venni, lehet fejben eldönteni dolgokat. De soha, soha nem lehet arra igazán felkészülni, milyen lesz szülőnek lenni. Soha senkiért nem érzett az ember még ekkora féltést. Soha nem volt részünk még ekkora alvás-megvonásban - én azért végigcsináltam pár jogi karos vizsgaidőszakot, egy záróvizsga időszakot és három szakvizsgát - és soha senki nem traktált még ennyi, egymásnak homlokegyenest ellentétes információval. És soha, de soha nem múlott még ennyire rajtunk egy ember élete. És soha nem volt olyan munkánk még, amiből ennyire nincs kiszállás. (Illetve az én agyam dolgozott hétvégén, éjjel is - ezért volt az, hogy 4-5 hetente átaludtam a vasárnapot és / vagy előtte szombaton le kellett menni bút felejteni / bulizni.)

Épp kérdezte a nőgyógyászom, hogy mi jobb: anyának lenni vagy dolgozni. Mondtam, hogy a munka azért volt jó, mert ott legalább néha volt egy kis szünet. Itt nincs megállás, viszont a főnök nem idióta - csak önfejű, de alakítható.

És a záró gondolat: igaz, hogy Balázs elmúlt már fél éves, amikor megesett velünk az első anyák napja igazán hármasban. Orgonát hozott nekem a nagyfiú, itt illatozik a fejem felett. Abban az étteremben ebédeltünk, ahol a lagzink is volt Visegrádon (www.nagyvillam.hu) és bár kellettek a szüleim, a húgomék és Péter is a viszonylag nyugodtan elköltött ebédhez, Balázs fantasztikusan jól viselte, sőt, szerintem még élvezte is a teltháznál is teltebb házat.

Még egyszer köszönöm mindenkinek, azoknak is, akiket esetleg nem említettem név szerint, na meg az "elvtársaimnak is" Dórinak, Vikinek, Magdinak, hogy veszik a fáradtságot és rám is szánnak néha időt, megvitatni az anyaság dolgait.

A fő tanulság? Az is van. Arra jöttem rá, hogy a sok-sok elv, irányvonal, ajánlás, orvosi álláspont, gyerekfejlődési mizéria között, hogy ha nagyjából tiszta a gyerek (a kakát úgysem lehet tökéletesen levakarni a popsijáról, hiperszuper törlőkendő ide vagy oda), nagyjából tiszta ruha van rajta (úgyis az ünnepelőset hányja össze répával / paradicsommal, bár akkor már fél napja nem is evett színeset), nem éhes (tejtől, tápszertől, főzeléktől, harmadik gyereknél a kutyakajától), nem szomjas (víz kontra gyümölcslé és cukros tea) és viszonylag rendszeresen alszik (vannak "hippi-anyák", akik bírják napirend nélkül), na meg nem törsz a gyerek életére: JÓ ANYA VAGY!

A bejegyzés trackback címe:

https://kisbalazzsal.blog.hu/api/trackback/id/tr55284752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mireina 2013.05.06. 22:05:22

Elolvastam, és Balázs (az enyém Balázs) nem értette, min röhögök annyit. Aztán felolvastam neki a legjobb szösszeneteket és bőszen bólogatott, mert eszébe jutott az első Badacsonyba tett négy napos kiruccanásunk az akkor három hónapos deddel, amikor is sikerült valamivel több, mint 500 liternyi csomagtartót, plusz a hátsó ülés 2/3 részét (beleértve a lábtereket) ill. a kalaptartót csurig pakolnunk a "feltétlenül szükséges" babafelszereléssel.
Azt már nem kérdezte meg, hogy a végén miért potyognak a könnyeim... Nagyon találó írás volt, köszönet érte!
Zs.


süti beállítások módosítása