Balázzsal megkaptuk a beutalót a 24 órás monitorozásra - azaz kivizsgálásra. Elvileg a SOTE I.-hez tartozunk - mondom, nincs az az isten, ha nem akut a probléma, hogy én odavigyem a gyerekemet, ahol nincs ismerősünk. De tényleg. Nem akarok egy darab páciens lenni. Nem és nem és nem. Eszembe jutott, hogy a klinikán, ahol szültem, a csecsemős főorvos asszony a Madarász utcai alváslabort (is) vezeti és fel is hívtam őket. Elvileg 2-3 hetes várólistát mondtak, de amikor a doktornővel beszéltem, és mondtam, kik vagyunk és miért is mennénk, akkor azt mondta, ő ugyan nem lesz szerdától, de kedden várnak minket. Reggel kell bemenni, vérvétel, vizeletvizsgálat, röntgen, ultrahang, ekg, szív-ultrahang és az alváslabor vár Balázsra. De jó!

Kezdtem pánikolni, amikor beszéltem a csecsemő osztállyal, hogy mit is kell vinni és kérdezték, miért is megyünk. Mondtam, hogy minek megyünk és mondták, 2-3 nap, de inkább 4, amit bent kell tölteni. Már akkor nem tetszett, pedig akkor még nem is tudtam, hova megyünk.

Mondtam Péternek, csak a legszükségesebbeket rámoljuk össze és abból is inkább a használtabbakat, viseltesebbeket, nehogy lába keljen mondjuk a pihenőszéknek. Sejtettem valamit, mert az átmeneti szobánkban egyedül hagyott Gabika és a másikban szintén egyedül hagyott Renátó kuksoltak. Gabika két és fél hónapos volt, a családja állítólag messze lakik (kisebb volt két és fél hónaposan a lelkem, mint Balázs a születésekor, és gondoltam, megigazgatom az ágyát, felveszem egy kicsit, aztán mondták, a műtét után összeszedett egy fasza kis tüdőgyulladást, utána nem volt kedvem hozzányúlni), Renátó kilenc és fél hónapos, amikor meglátott minket, rázta a rácsokat, állt, mászkált (!!!), vigyorgott ránk és szemmel láthatóan örült nekünk. (De hogy miért, nem tudom.) Péter nézte, nézte, ahogy a rácsokat rázta és közölte: szokjad csak a rácsokat!!!

De mielőtt bejutottunk, még kellett futni pár adminisztrációs kört - esküszöm, míg becsekkoltunk, addig Egyiptomban három charter-járat utasait átvizsgálják és beengedik egyébként, pedig ők is nézik, ki megy be -, és már azon gondolkoztam, hogy akkor is ezt kell-e csinálni, ha vérző, sokkos, esetleg újraélesztett gyerekkel toppanunk be, hogy segítsenek. Mindegy, megvolt, fél 11-től én egy széken töltöttem a napunk nagy részét, Balázs a kiságyban kókadozott, nem volt kedve semmihez, amikor meg aludt volna, akkor Renátó hangos vigyorgásától nem tudott. Vettek Balázstól vért, én nem mehettem vele, de talán jobb is. Elaludt a szentem, így nem volt nagy üvöltés. Aztán voltunk fej- és hasi ultrahangon, de a röntgenen már üvöltött, amikor a feje mellé kellett fogni a kezeit, erőszakkal kellett tartanom. Utána meg vártunk és vártunk, hogy kapjunk egy másik szobát és nagyon mondogatták, hogy nem mehetünk másnap haza, felejtsük el... Tele volt az osztály beteg, ráadásul túlnyomórészt fertőző beteg lurkókkal, én meg úgy voltam vele, hogy ha kiderül, mi van, akkor hadd menjünk. Intelligens vagyok, értelmes, gondoskodó, ha valami van Balázzsal, úgyis orvoshoz viszem!

Ráadásul folyamatosan érkeztek az újabb és újabb kis betegek, a legtöbb lázasan és eldugult orral. Azoknak, meg a bent fekvő taknyosoknak, a közös helyiségben szívták az orrát, amit hangos sivalkodás kísért, így Balázs alig tudott aludni, hiába kussoltattam el Renátót is. Szörnyű volt az egész hely egyébként, főleg az otthagyott babák látványa. És igen, meghalt bennem valami. Eddig úgy gondoltam - őőő, most mit kell mondani, hogy polkorrekt legyek??? -, hogy aaaaaaaaz... ömm, réti négerek, khm, összetartóak és ölni tudnának a gyerekükért, de amikor mondták, hogy Renátó kilenc és fél hónapos, az anyja nincsen mellette, bár nyilvánvalóan nem dolgozik, egy darab játékot sem vittek be neki, sőt, nem is ült ott a jó édes anyja az ágya mellett, akkor már én sem dobáltam vissza a maciját és hiába aranyos minden kisgyerek, nem vigyorogtam rá, hogy kussoljon. Mondtam azt is, kidobom a kiságyból, ha még egyszer felkelti a fiamat. Mint kiderült, ráéreztem, hogy otthon is így bánnak vele: azért volt bent, mert otthon is kizuhant a kiságyból. (Vehhhehhehhhe, biztos elhiszem, hogy véletlen. Láttam is aztán az anyját, a sterilizálóból szedte ki a gyerek cumiját, aki kakás harisnyában és répapürés-hányásos body-ban volt, és mondta, hogy méé kellett ponn oda rakni, ott egy csomó bacilust összeszed a cumi. A sterilizálóban. Magamban fohászkodtam, hogy csak menjenek el minél gyorsabban...)

Péter olyan fél ötre visszaért, megfürdettük Balázst, de én majdnem bőgtem már akkor, hogy haza. akarok. menni. nem. bírom. tovább. De ugye nem lehetett. Aztán mondták, hat felé menjünk át az alváslaborba, mivel éjjel ott alszunk Balázzsal, nem a kórteremben. Amikor jött a nővér és mondtuk, kilencig itt nincs esti alvás, akkor mondta, maradhatunk még. Mivel a "főorvos asszony páciensei" voltunk, ezért egyágyas kórtermet - mit termet, cellát - kaptunk, de legalább egyedül voltunk! Kétszer három méter (büntető eljárásjogi emlékeim szerint a börtöncellák nagyobbak, talán még egy magánzárka is), kinyitható fotelágy, rácsos fémágy, kismosdó, fürdetős mosdó. Ha kinyitottuk a fotelágyat, alig lehetett belépni a szobába. Nyilván. Durva volt, de legalább nem ott kellett aludnunk, hanem az alváslaborban. Mint kiderült, a kórteremekben - biztonsági okokból - egész éjjel ég a lámpa! Mintha amerikai tiszt lennék valami gulagban. Szerintem fényben sem a babák, sem a mamák nem tudnak aludni, plusz a kórtermek úgy néztek ki, mint valami akváriumok, szinte tiszta üveg az egész és át lehet látni egyikből a másikba. Nyilván ez is biztonsági előírás, de ez a XXI. század! És Magyarország! Az ablakokon nem volt függöny, se roló, se redőny, semmi - még a női zuhanyzóban sem, a fél kórház, egy fél irodaház és egy fél lakótelep láthatott (volna) be. De mindegy, Bogyókáért mindent és nagyon bíztam benne, imádkoztam, fohászkodtam, hogy szerdán haza is mehessünk!

Szerencsére nem szóltak ránk, hogy mit keres még Péter is ott, mert elvileg hatig lehet ott lenni - aztán mondta egy anyuka, akik már ott vannak pár napja, hogy este nyolcig férfi, este kilencig női látogatók, aztán szólnak. Szerencsére Péternek senki nem szólt. Szóval Balázst átvittük, bedrótozták. Kapott egy érzékelőt a homlokára, kettőt a tokájára, egy-egyet a nózija elé, azt az arcára és az orrára ragasztották, tépte le magáról, meg kettőt a mellkasára is, és egyet a lábára. Plusz még két hevedert a köldöke fölé és alá. Rémes volt látni, és azt is tapasztalni, hogy hiába aludt be kilenckor, ötpercenként ébredt, tépte magáról a zsinórokat, szedte le az orráról a cuccot. Kimerítő volt hallgatni a sírását, kimerítő volt állandóan visszaaltatni, majd pár perc múlva ugrani megint. Háromnegyed 12-kor felhívtam Pétert (éjjel), hogy úgy döntöttünk a nővérrel, akinek van két saját gyereke és huszonéve csecsemős nővér, hogy ha akkor sem alszik el Balázs rendesen, akkor hagyjuk az egészet a fenébe. Szerencsére akkor elaludt, de abban sem volt köszönet, mert két óra után ismét ötpercenként kellett bejönnie a nővérnek, hogy visszategye az érzékelőt. Negyed hatkor pedig vissza kellett mennünk a kórterembe. Azt mondta a nővér semmi kórosat nem látott, csak annyit: Balázs refluxos és álmában is feljön egy-egy adag kaja, ami nem jut el a szájába, valahol garatnál megakad és amíg küzd, hogy vissza tudja nyelni, addig levegőt sem tud venni.

Eléggé szar állapotban voltam a kedd, a 28 fokos kórtermek, az éjszakai nemalvás és a negyed hatos időpont miatt, de összeraktam, hogy Balázs azért nem vett levegőt, mert fuldoklott a saját hányásában! Jé. Zu. Som. Irtózatos fejfájásom lett a "kánikulában", a nemalvástól... Balázs negyed hattól hatig üvöltött a kórteremben, aztán adtam neki enni, attól bealudt. De mivel minden egyes apró zajra felriadt, úgy gondoltam, nem ülök én is mellette, másfél órát a folyosón járkáltam és imádkoztam, hogy legyen fél nyolc, amikor végre hívhatom Pétert, mert akkor talán már fentlesz. És közben az zakatolt bennem, hogy mi van, ha nincs légzésfigyelőnk. Mi van, ha hallgatok másokra, hogy biztos csak a készülék hibája. Mi van, ha ez sosem derül ki, vagy valami nagyon rossz történik? Tudom, hogy nem szabad így gondolkozni, de örülök, hogy vannak ilyen szerkentyűk. És örülök, hogy jöhettünk pár napon belül. És örülök, hogy nem komolyabb, bár az, hogy a baba fuldoklik álmában, az is elég komolyan hangzik.

Fél 11-től volt nagyvizit, és elkaptam a kezelőorvosunkat, ugye főorvos hiányában más foglalkozott velünk. Mondtam, hogy rengeteg itt a beteg gyerek, Balázs nem tud aludni, nem tud játszani, nyűgös, fáradt, nekem a 28 fokban irtóra fáj a fejem, kimerült vagyok és ugyanezt látom a gyereken is. Ha semmi olyan nincsen, hadd menjünk haza. Azt mondta a kezelőorvos, beszél a főorvossal, de ne számítsak túl sok jóra, még csak egy napja jöttünk, de megtesz minden tőle telhetőt. Közben kiderült, elkeverték Balázs pisijét - a nővérek nem találták Balázs leletét, a labor nem találta a pisit. Mindez nagyvizit előtt, és én már nagyon haza akartam jönni. Teljesen véletlenül hallottam persze ezt is, a kezelőorvos kérdezte, hol a lelet, hívták a labort és nem találták. Én meg ott mosogattam a hátuk mögött, egy nővér vett csak észre és úgy csitította a többieket. Kis magyar valóság. 

Vizitkor is kiküldenek minden szülőt, nemcsak a kórtermekből, hanem a folyosóról is, kint kell várni a nagy folyosón - persze utána lehet beszélni az orvosokkal, de olyan rossz érzéssel hagytam ott Bogyókát, még úgy is, hogy aludt. Közben hívott Zsuzsi és legalább nem rágtam a körmömet, amíg meséltem neki, hogy mizu. Sőt, meg is tudott nevettetni, mit megnevettetni, a könnyeimet törölgettem, mert mondta, ha refluxos a baba és meg kell dönteni a kiságyat, legalább újra fogom használni a büntetőjog tankönyveimet, mert kb. egyforma vastagok és pont 30 fokos szögben dönti meg a kiságyat. Amikor mentek át a folyosón lévő kórtermekbe, a kezelőorvosunk mosolygott rám nagyon. Vizit után rögtön jött vissza és mondta, hogy hazamehetünk, ha az EKG, a szívultrahang és az ideggyógyászati vizsgálat is okés (azok még vártak Balázsra), mert "gondoskodó szülőknek látszunk" és a főorvos úr kérdezte, milyennek látott minket. Mondtam, hogy ha valaki harmincévesen vállal gyereket, akkor az valamit csak jelent, plusz itt vagyunk, van légzésfigyelőnk, voltunk mindketten babaelsősegély tanfolyamon és azt is tudom: Balázs statisztikai átlag a bölcsőhalálra tekintettel. Téli baba, hasfájós volt, refluxs ezek szerint és fiú, ráadásul 3-4 hónapos korban van. (A másik veszélyzóna a 7-8 hónapos kor.) Szóval nem véletlenül vagyunk itt, nem véletlen beszéltem az alváslaboros főorvos asszonnyal, nem véletlen nem oda mentünk, ahova küldeni akartak minket.

Szóltak, hogy mehetünk át a vizsgálatra - tehát voltunk EKG-n és szívultrahangon. A vége az lett, hogy Balázs ekg-ja és szívultrahangja is rendben van, bár mondta a dokinő, hogy valami enyhe szívzörejt hallott, de azzal nem kell foglalkozni, az nem kóros. Oké. Az ideggyógyász meg azt mondta, "ez egy teljesen negatív gyerek", miután közölte, hogy nagy az arcunk és Balázs ezt tőlem örökölte. (??? Csak tudnám, honnan tudta!). Jobbnál jobb, gondoltam.

Valahogy túléltük a napot, én nagyon szerettem volna már valami finomat és meleget enni, és zuhanyozni egy kiadósat, meg kellett volna a migréntapaszom is, a fejfájásra. Szerettem volna otthon lenni, rendet tenni és élni tovább az életünket. Péter csak olyan öt felé tudott értünk jönni, de úgyis csak fél négykor kaptuk meg a zárójelentést, mert osztályértekezletük volt, és ki akartunk próbálni még egy etetést a sűrítéssel. Szerencsére Balázs megette a sűrűbb tápszert is, azzal nem volt gond és kaptunk is sűrítőt a gyógyszertárban recept nélkül is.

Nem volt könnyű, szerda reggel sírtam Péternek a telefonba, hogy én ezt nem bírom. Balázs nyűgös, csak kézben / ölben van el, akkor is csak akkor, ha járkálok vele. (Kiegészítő információ: Balázs hét és fél kiló ruhában.) De utólag visszagondolva megérte. Nyilván megtesz az ember mindent a gyerekéért...

És hogy miért kis magyar szociográfia? Nos, mint megtudtuk a kórházban, néhány család gyerekmegőrzőnek használja a kórházat. Foglalják az ágyakat, megszabadulnak a gyerektől és közben otthon meresztik a seggüket. Tudom, hogy nem vet fel mindenkit a pénz - minket sem. Tudom, hogy vannak, akiknek tényleg nehéz etetni, ruházni, ellátni egy gyereket, mármint anyagilag. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák és tudom, hogy ahol van már egy-két testvér is, ott nagyon nehéz megoldani ezt a kórházazást. De olyan sztorikat hallottunk, hogy égnek állt a hajunk. A halmozottan sérült, kétéves, életét eddig kórházban töltő kisfiú nem kell az anyukájának. Nem viszi haza egész egyszerűen. A kórházi alapítvány támogatja a szülőket, megveszi a pelenkát, tápszert és a többi szükséges dolgot. Az anya ismét várandós lesz, megtudja, hogy ikrek és onnantól nem megy többet orvoshoz. A kistesók egészségesek, de nyűg ellátni őket, ezért anyuka őket is bezsuppolja a beteg tesó mellé és veri az asztalt, hogy az alapítvány a másik két gyereknek is vegyen meg mindent, mert betegek (ja, köhögnek, orruk folyik, hű). Mondta az egyik nővér, hogy ő levinné az onkológiára a leukémiásokhoz a szülőket, hogy ezek a gyerekek a betegek, nem pedig az ő két taknyos kölke.

Renátó anyukája sem volt több húszévesnél, nyilvánvalóan nem dolgozik sehol (khm), de ő sem volt ott a gyereke mellett, sőt, nem is adott semmilyen játékot a kölöknek - feltűnően tetszett neki Balázs zümije, mondtam, most még nem veheti el tőle, mert itt vagyok én, amúgy meg szóljon a jó édes anyjának, hogy három doboz cigi árából megveheti neki a zümit.

Volt olyan szülő, akinek a gyerekeit szintén a kórház tartotta el, két hétig feléjük sem nézett, majd feljelentette a kórházat, hogy nem gondozták a gyerekeit, mert ugyanabban a ruhában adták haza, amiben bevitték. (Naponta fürdetnek, mosnak, mosdatnak a nővérek, főleg a csecsemőosztályon, de sebaj!)

Egy másik szülő azért írt panaszt, mert koszos ágyneműben hagyták a gyereket - szintén olyan szülő volt, aki nem feküdt bent a beteg csecsemőjével. A kosz az volt, hogy a gyerek átnyálazta a tetrapelenkát a feje alatt és volt egy kb. ötforintos nagyságú, meg nem száradt nyálfolt a lepedőn.

Renátó helyére bekerült egy egyéves kislány tegnap. Alultáplált volt. Nem kicsit. Az anyja nem tudta még, bent marad-e vele, pedig az ő fajtájuk állítólag összetartó, a nagyszülők mindig vigyáznak a gyerekekre és a többi. Hát, nem így van, úgy tűnik, ez is városi legenda. A dokinő jött szólni a nővéreknek, hogy azonnal szúrjanak szerencsétlennek infúziót, mert állítólag kapott enni, de már kétszer hányt. Hozzátette a dokinő, hogy nem úgy néz ki a kiscsaj, mint aki szokott enni kapni. A nővérek próbálták megetetni, de infúzió lett a vége. Mondták, idióta a gyerek, nem hagyja békén az infúziót, altassa el. Az anya altatás címén full hangerőn telefonált és elcsíptem azt a félmondatot, hogy "biztos megveszem neki, egy doboz háromezer forint és egy hétig sem elég". Hát, azért nézett ki úgy a kiscsaj. Az altatás további része, félig kiabálva: "Aluggyá mááá. Nem hallod, te hülye?! Aluggyá má el! Ne nézzél a szemeiddel mááááá! Aluggyááá! Fejbeváglak, osz' nem fogsz nézníííííííí! Aluggyááá, téééééé!"

Minket meg a másfél nap alatt végig azzal idegesítettek, bár nem mondták ki, de sűrűn utaltak arra, hogy tápszerrel könnyű túletetni a babákat. (Aztán kiszámoltattam velük, hogy mennyit kéne ennie Balázsnak, kiderült, hogy teljesen a középértéket eszi, vagy még alatta egy kicsivel, úgy már békén hagytak.)

És akkor maradjunk is ebben. Balázs azóta sokkal jobban alszik, sokkal kiegyensúlyozottabb, nem jön vissza neki a kaja. Ami nem is volt úgy jó, mert könnyen kimarhatta (volna) a büfi a nyelőcsövét és az egyéb szerveit, tehát félre kell tenni azt az ellenérzést, hogy még valami szert kap, mert inkább ez, mint egy fekély. Értek magyarul.

Örülök, hogy nem tudtam azonnal elérni a saját háziorvosunkat és beszéltem az én régi gyerekorvosommal, dr. Bense Tamással is, hogy akkor ki kell-e vizsgáltatni Balázst és ő azt mondta, hogy igen, azonnal. Örülök, hogy az alváslabor vezetője, dr. Gál Éva fogadott minket. Örülök, hogy a kezelőorvos, dr. Kiss Olga normálisan állt hozzánk és elintézte, hogy jöhessünk haza. Nem örülök annak, hogy a védőnő nem mondta, komoly is lehet a baj és hogy szinte mindenki úgy volt vele, hogy biztos "lehernyózott a gyerek az érzékelőlapról", "cseréljünk elemet", "téves riasztás volt", "nekünk is sokszor volt ilyen, nem foglalkoztunk vele", és annak sem, hogy a védőnő arra, hogy Balázs a kiskezeivel csapkodva, szinte halálra vált tekintettel, riadtan, óóóriási szemekkel kukkolva ébred, azt mondta: csak rosszat álmodik. (Valószínűleg akkor sem kapott levegőt a kis nyuszó és megijedt tőle. A másik lehetőség, hogy mivel császáros baba, ezért neki tényleg sűrűbben vannak rossz álmai.) Örülök, hogy hallgattam a régi orvosomra és az ösztöneimre. Többet nem akarok rettegve lefeküdni este, hogy vajon ma lesz-e riasztás, még úgy sem, hogy voltunk Péterrel babaelsősegély tanfolyamon.

Slusszpoén: csak csütörtökön olvastam el a zárójelentést, a nagyrészét nem értem persze, de egy mondata megfogott. Az a dokinő írta, aki szerint nagy az arcunk, idézem: "Neur.(ológiai) STATUS: elégedetten rugdalózó, dundi csecsemő".

Ámen.