A migrénes roham, amikor ügyeletet hívtunk hozzám. Balázs alig múlt két hetes és én én némi fájdalomcsillapító koktélért szívesen sutba vágtam volna a szoptatást akár egy egész életre. Vannak helyzetek, amikor nincs választási lehetőség, vagy gondolkodási idő, de az ügyeletes orvos nem volt hajlandó foglalkozni velem. Szoptatok? Igen. Vállat vont, ment a dolgára. Én meg maradtam a fájdalommal. Meg Balázzsal.
Az első standup előadás, amikor a szüleim vigyáztak Balázsra - ő persze aludt, vagy hát majdnem az egészet átaludta, de alig tudott Péter visszatartani attól, hogy hazatelefonáljak, sőt, szívem szerint folyamatos telefonkapcsolatot tartottam volna a szüleimmel.
Az első út a boltig autóval, egyedül, szülés után - akkor döbbentem rá, hogy négy hete nem is vezettem és az első bevásárlás a babakocsival. Az első kirándulás a Kopaszi gáton, az első séta Balázzsal és Péterrel, aztán az első séta csak Balázzsal. Az első buszozás, az első autózás, amikor csak ketten mentünk. És a teli csomagtartó - amíg élek, nem felejtem el. Még a mérleget is vittük fél napra is, hogy tudjam, mennyi tejet gyűjtött össze és mennyi tápszer kell még neki.
Az öröm, hogy elkezdtem fogyni szülés után, lement hat kiló, majd kétnaponta még fél-fél, amíg már csak hat kiló maradt, majd szépen visszajött kettő és fél, hála a rengeteg husi-krumplinak és kenyérrel elfogyasztott húslevesnek. Ja, persze, és azt is hittem, hogy húsleves-mérgezést fogok kapni. Utólag vicces, de akkor, ott, azt hittem, minimum keresztre feszít a La Leche Liga, ha nem próbálok meg mindent megtenni a szoptatás és a hasfájás elkerülése érdekében.
És aztán a büszkeségek. Mosolyog! De hogy mosolyog! Milyen picike! Milyen gyorsan nő. Milyen szép a pofija. Milyen szépek a szemei. Elkapta a zümit. Beszélget. Van humorérzéke! És ahogy szépen magától beállt a napirendje, ahogy ő alakította úgy a dolgokat, ahogy kedvére való volt.
Most már eljutottam odáig is, hogy tényleg elhiggyem: a nappali alvás nem függ össze az éjszakaival, és nem is keltegetem Manót. Ő tudja, ő érzi - persze néha még mindig küzd az elalvás ellen, de mostanra egész jó kis csapat lettem, merem állítani.
Ha Péterapaférj, anyukám, a húgom,az egész családom, Péter szülei és testvérei, Zsuzsi és Bogi barátnőm nem állnak mellettem, ha nem ismerkedem meg a "szomszéd" kismamával, ha Emőke és Zsolti nem jönnek látogatni, ha Emma és a húga nem tartják bennem a lelket az első pár napban, én tuti falnak megyek. Ha Péter nem segítene ennyit, ha nem támogatna mindenben, ha nem lennének azonosak a nevelési elveink, akkor is sokkal nehezebb lenne.
Balázs pedig eszményi gyerek, most már le merem írni. Nem sír, csak ha komoly baja van. Ő veszekszik, beszélget, pöröl, de a sírásnak alapos oka van. Nyugodt és ezért nem tudok eléggé hálát adni istennek, hogy Péter nyugodt alaptermészetét örökölte.
Abban is Péterre ütött, hogy folyton csak menne, menne, menne és abban is, hogy minden más érdekesebb, mint a leghangosabb, legcsillogóbb, legdrágább, leginkább készségfejlesztő játék. A fakanál. A palack. A műanyag doboz. Anya bögréje. A táska füle. A saját füle. Anya haja. Apa nyaklánca. Az aszal lába. A pihenőszék váza. A szemét. És minden, amit anya, apa, vagy bárki eszik-iszik. Tudja, hogy étel és tudja, hogy neki AZ KELL! Nagyon remélem, hogy megmarad az étvágya, bár ha Péterre ütött ebben is, akkor állítólag cudar idők várnak ránk, mert Péter ozmózissal / fotoszintetizálva / nagypapa által előadott varieté-műsor következtében eltátott szájba csempészett pár falattal élte túl élete első éveit.
Balázs következő héten hét hónapos lesz, nekem közeleg a születésnapom, persze a 18. továbbra is és majd 20 év múlva is azt mondom, én "mindig óta" 18 vagyok - istenem, mennyire más volt, amikor még csak a pocakban volt!!!
És még valami: lehet várni, lehet készülni, lehet tanfolyamokat venni, lehet fejben eldönteni dolgokat. De soha, soha nem lehet arra igazán felkészülni, milyen lesz szülőnek lenni. Soha senkiért nem érzett az ember még ekkora féltést. Soha nem volt részünk még ekkora alvás-megvonásban - én azért végigcsináltam pár jogi karos vizsgaidőszakot, egy záróvizsga időszakot és három szakvizsgát - és soha senki nem traktált még ennyi, egymásnak homlokegyenest ellentétes információval. És soha, de soha nem múlott még ennyire rajtunk egy ember élete. És soha nem volt olyan munkánk még, amiből ennyire nincs kiszállás. (Illetve az én agyam dolgozott hétvégén, éjjel is - ezért volt az, hogy 4-5 hetente átaludtam a vasárnapot és / vagy előtte szombaton le kellett menni bút felejteni / bulizni.)
Épp kérdezte a nőgyógyászom, hogy mi jobb: anyának lenni vagy dolgozni. Mondtam, hogy a munka azért volt jó, mert ott legalább néha volt egy kis szünet. Itt nincs megállás, viszont a főnök nem idióta - csak önfejű, de alakítható.
És a záró gondolat: igaz, hogy Balázs elmúlt már fél éves, amikor megesett velünk az első anyák napja igazán hármasban. Orgonát hozott nekem a nagyfiú, itt illatozik a fejem felett. Abban az étteremben ebédeltünk, ahol a lagzink is volt Visegrádon (www.nagyvillam.hu) és bár kellettek a szüleim, a húgomék és Péter is a viszonylag nyugodtan elköltött ebédhez, Balázs fantasztikusan jól viselte, sőt, szerintem még élvezte is a teltháznál is teltebb házat.
Még egyszer köszönöm mindenkinek, azoknak is, akiket esetleg nem említettem név szerint, na meg az "elvtársaimnak is" Dórinak, Vikinek, Magdinak, hogy veszik a fáradtságot és rám is szánnak néha időt, megvitatni az anyaság dolgait.
A fő tanulság? Az is van. Arra jöttem rá, hogy a sok-sok elv, irányvonal, ajánlás, orvosi álláspont, gyerekfejlődési mizéria között, hogy ha nagyjából tiszta a gyerek (a kakát úgysem lehet tökéletesen levakarni a popsijáról, hiperszuper törlőkendő ide vagy oda), nagyjából tiszta ruha van rajta (úgyis az ünnepelőset hányja össze répával / paradicsommal, bár akkor már fél napja nem is evett színeset), nem éhes (tejtől, tápszertől, főzeléktől, harmadik gyereknél a kutyakajától), nem szomjas (víz kontra gyümölcslé és cukros tea) és viszonylag rendszeresen alszik (vannak "hippi-anyák", akik bírják napirend nélkül), na meg nem törsz a gyerek életére: JÓ ANYA VAGY!
