Az új életünk

Nem kell a tél. Elég volt. Elég és kész. Nem akarok több hideget, havat, jeget, mínusz nyolc fokos éjszakákat, hólapátolást, ónos esőt. Tavaszt akarok, balzsamosan-langyosan naposat, nagyokat sétálósat. Addig viszont be kell érnem egy vigyori-kacagós, melegen felöltöztetett gyerekkel és félnapos fázásokkal (ha kimegyünk sétálni egy órát, utána estig fázni szoktam...).

Szóval Balázs. Megérte forgatni, mert már néha az oldalára fordul magától is, illetve néha hasról hátra, feltehetően még mindig csak véletlen, mert nagyokat pillog, ha összejön neki. Pénteken voltak itt anyukámék, kapott simogatós könyvet. Nagyon édes volt, lapozta a könyvet (!!!), és vörösödő arccal, két tenyérrel püfölte a rajzokat, ki akarta szedni kisvakondot, meg a haverjait a könyvből. (Eszembe jutott Judit barátnőm kisfia, ő a számolós leporellóból az almákat akarta kiszedni, a mikor egyszer láttam őt "olvasás" közben.) És egyre jobban fújta KisBalázs a pofiját, egyre mérgesebb lett, hogy mi az, hogy ő nem tudja kiszedni a rajzokat a könyvből. Rendesen mérgelődött rajta, lehetett látni. Eldöntöttük, veszünk neki kisvakondot (de az utunkba akadó játékboltban a 10 cm-es vakarcs háromezer forint volt!!!), azt püfölheti majd meg fogdoshatja.

Egyre kifejezőbb KisBalázs gőgicsélése: tudom, mikor bosszús, mikor örül, mikor érzi jól magát. Nehéz leírni, a lényeg: én tudom! Kezdi nézni a kis lábait is, fürdetéskor is, meg egyébként is. Imádja, ha gyúrjuk-gyömöszöljük-dobáljuk, hangos nevetés / kacagás a jutalmunk. És kell is a biztatás a dobáláshoz, dajkáláshoz, mert múlt hét kedden pelus nélkül már 7310 grammos volt a kiskrapek. Imádja a fürdetés előtti perceket, nagyokat játszunk akkor is, hangosan kacag. Az arcmosást még mindig nem szereti, nem tudom, hogy lesz itt babaúszás... Bár még egyelőre ki kéne találni, mikor is alszik, aztán utána úszásra vinni.

Kezd barnulni-zöldülni a szeme a pupillája körül - kíváncsi vagyok, végül milyen lesz. Határozottan van humorérzéke is a gyereknek, ha újfajta vicces hangot hall, vicces pofát lát, nevet, illetve amikor csurom samponos hajjal kiszólok neki a zuhanykabinból, hogy itt vagyok, meg kukucs, akkor is. Gyönyörű mosolya van egyébként, imádom! Egy picit csiklandós is, jókat nevetünk azon is.

Egyre többször rágja meg a dolgokat és nyáladzik, mint valami nagytestű kiskutya, ma (hétfőn) már az ujjamat is rágta. Nem szopizta, rágta. Bár múltkor azt mondta a dokinéni, hogy itt még hónapokig nem lesznek fogak, kezdek kételkedni.

Vasárnap, 10-én, el akartam menni sétálni, meg nézelődni - ehelyett a hóesés elnyomott, aludtam délután közel két és fél órát. Péter rendes volt, Balázst a konyhában szórakoztatta, dobálta, dajkálta, altatta, hogy én is tudjak aludni. Mondta aztán, fáj a háta meg a karja, mert tényleg nehéz a gyerek. (És akkor én mit szóljak?!) Viszont én tudtam volna aludni akár másnap reggelig is egyhuzamban. Balázs elég hamar kidőlt este, a tápszere végét meg sem ette, de így is elvolt reggel fél hétig. Én meg végre nem éreztem magam zombinak. Lehet, a napsütés is hozzájárult a jókedvemhez.