Agyrém, összeveszés, görcsölés, tervezés, szervezés, gondolkodás, hogy mi mivel helyettesíthető, két héttel korábban listaírás, napokkal korábban pakolás, indulás előtt csomagtartó-főpróba (babakocsi, utazóágy, Bőrönd Ödön, na nem a köröndön, hanem az udvaron), útipatika (és annak a beszerzése, szerintem kisebb vagyont hagytunk a patikában, amiből végül SEMMI nem kellett, szokás szerint), a gyerek beteg indulás előtt bő héttel, a gyerek fogzik (durván, 4 jön egyszerre), a gyereknek láza is van indulás előtt hat nappal, a gyereket vizeletmintával kell orvoshoz vinni indulás előtt öt nappal, bébiétel gyár vásárlás, kedvenc játékok válogatása és imádkozás, hogy el tudjunk indulni.
Mert ugye az ember tavasz végén bezsong, keres, lebeszél, foglal, tervez (akkor már majdnem kilenc és fél hónapos lesz, nagyfiú, imádni fogja, talán már mászni is fog, ehet már szinte mindent - vehhhehehheeeee -, könnyebb lesz vele), csak egy dolgot hagy ki a számításból, ha a csemetéje / csemetéi épp nem beteg(ek): a betegséget. Mert úgy senki nem indul nyaralni, hogy már szervezéskor arra gondol, ha beteg lesz a gyerek, mit csinálunk majd. Nem, az ember arra gondol, hogy lazán, félkézzel összedobál pár cuccot, kocsiba vágódik és megy. Na meg arra, hogy biztos nagyobb szervezést igényel, mint kettesben még egy éve, de akkor is, gyakorlott anya leszek már addigra! Némiképp kiábrándító volt ugyan Péterférj, amikor közölte, repülős nyaralásról szó sem lehet addig, amíg a szüleimhez fél napra is teli csomagtartóval járunk... Ünneprontó! Last minute Korfu akkor nem játszik... Úgyhogy Szlovénia, Bled, Budapesttől négy óra negyven percnyi autóútra, lett a nyertes. (www.bled.si Tessék képeket nézegetni, amíg kiválogatom a mieinket.)
De hogy az egésznek ez lesz a vége, azt álmomban sem gondoltam volna. Még két hete azt mondtam: megyünk. Aztán jött Balázs náthája, nemalvása, fel sem tudtuk ébreszteni közben sírása és kezdtem - másfél héttel nyaralás előtt - feltételes módban beszélni arról, hogy megyünk nyaralni. Persze, ha Őfelsége I. Manóvári Maszat Balázs is úgy gondolja. Illetve a rohadt vírusok.
De hogy az egésznek ez lesz a vége, azt álmomban sem gondoltam volna. Még két hete azt mondtam: megyünk. Aztán jött Balázs náthája, nemalvása, fel sem tudtuk ébreszteni közben sírása és kezdtem - másfél héttel nyaralás előtt - feltételes módban beszélni arról, hogy megyünk nyaralni. Persze, ha Őfelsége I. Manóvári Maszat Balázs is úgy gondolja. Illetve a rohadt vírusok.
Szóval hétfő délután Balázs lázas lett, éjjel gyűjtöttünk pisit - pisigyűjtő zacsival!!!, van ilyen is -, kedd reggel irány a doki. A mi örökmozgó, vigyori, nagydumás fiunk meg sem mukkant, amikor a doki elkezdte nyomorgatni. A szeme sem villant, amikor az utolsó metszőfogát kiszedte az orvos egy spatula segítségével. Kicsit fehér is volt a lelkem, bújós, nem is kíváncsiskodott, mondtam, nem az én gyerekem! Erre kiderült, a hasmenése attól volt, hogy a vírus bekerült a tápcsatornába és attól ilyen bújós, hogy elfogyott a kálium a gyerekből. Itassak vele, aztán felélénkül. Úgy is lett. Azóta a gyerek megint nem akar hozzámbújni.
Egyébként legalább 10 listám volt: venni, vinni, tenni, nézni, intézni, írni, gyereknek, magamnak, Péternek, közösen. Mondtam már, hogy agyrém?!
Csütörtökön már kezdtem összepakolni (pedig csak vasárnap indultunk a tervek szerint), akkor kezdtem elhinni, hogy megyünk, de még mindig maradt a feltételes mód. Meg a körömrágás, hogy megyünk-e. Mindenki mondta, hogy menni kell, de nyilván, egy beteg gyerekkel nem indulunk el.
Egyébként legalább 10 listám volt: venni, vinni, tenni, nézni, intézni, írni, gyereknek, magamnak, Péternek, közösen. Mondtam már, hogy agyrém?!
Csütörtökön már kezdtem összepakolni (pedig csak vasárnap indultunk a tervek szerint), akkor kezdtem elhinni, hogy megyünk, de még mindig maradt a feltételes mód. Meg a körömrágás, hogy megyünk-e. Mindenki mondta, hogy menni kell, de nyilván, egy beteg gyerekkel nem indulunk el.
Nem is tudom, hogy hogyan, de eljutottunk a péntek estéig, aztán a szombat délig és én a kikészített ruháim felét otthonhagytam. Gondolkoztam amúgy nagyon sokat azon, mit ne hozzak, de azon túl, hogy magamnak nem hozok ruhát / sminkcuccot / külön tusfürdőt és sampont, más nem jutott eszembe. Viszont azt is tudom, tudtam, hogy nem akartam, nem akarok topismami lenni. Magyarországon ugyanis - tisztelet a kivételnek - vagy a gyerek néz ki jól, vagy az anya. És én nem akarok ilyen lenni! Jó, nyilván, az ember nem viheti el egy hétre minden ruháját, piperéjét és szépítőszerét, de azért kettő pólóval sem élhet túl egy teljes hetet. Azt már nem is említem, hogy nemcsak Balázsnak, hanem magamnak is duplán kell(ene) ruhát csomagolnom, mert egy-egy etetés után én is disznónak nézek ki...
De aztán a véges csomagtér győzött és a ruháim fele maradt otthon. Péter leszavazta, hogy vegyünk valami uniszex tusfürdőt, a botmixer is kell Balázsnak uzsira (mármint pürésíteni), így MINDEN jött velünk, amit felírtam.
De aztán a véges csomagtér győzött és a ruháim fele maradt otthon. Péter leszavazta, hogy vegyünk valami uniszex tusfürdőt, a botmixer is kell Balázsnak uzsira (mármint pürésíteni), így MINDEN jött velünk, amit felírtam.
Amennyire féltem az utazástól, annyira eszményien sikerült! A fele, mert még haza is kell menni, de akkor is!!!
Épp etetésre értünk a szállásra, a házinéni nagyon aranyos, jó fej volt, nyugdíjas ápolónő, mint megtudtam, az apartman négy csillagos - és annyira felszerelt, mint egy fullos háztartás, szóval tényleg négy volt az a négy, hála istennek, tiszta is volt, Balázs mehetett azonnal mászni. Még etetőszéket és járókát is kaptunk, de a járóka nem kellett - egyrészt hoztunk sajátot, másrészt meg ki tudja, hányan rágták már meg Balázs előtt...
Balázs élvezte, imádta az új konyhát, az etetőszéket, aztán a rövid sétát a tóparton - ki kellett pakolni, mert aztán fürdetés jött -, kacagott, nézegette a csajokat. De nem ám kiscsajokat, hanem mutatós, felnőtt nőket! Az egyik még vissza is fordult, de röhögött, a pasija is. Meg mi is.
És a csattanó, ha már minden ilyen jól sikerült, leszámítva, hogy indulásig megőszültem?
Balázs élvezte, imádta az új konyhát, az etetőszéket, aztán a rövid sétát a tóparton - ki kellett pakolni, mert aztán fürdetés jött -, kacagott, nézegette a csajokat. De nem ám kiscsajokat, hanem mutatós, felnőtt nőket! Az egyik még vissza is fordult, de röhögött, a pasija is. Meg mi is.
És a csattanó, ha már minden ilyen jól sikerült, leszámítva, hogy indulásig megőszültem?
Balázst megfürdettük, megetettük, még szaladgálhatott egy kicsit - persze azonnal beilleszkedett: elkezdte csapkodni a szekrényajtókat, húzkodni a fiókokat, a terítőt és kipakolta a pótágyneműt - és egyszercsak visszajött egy adag brokkolifőzelék. Semmi gond, anya takarít, végülis gyerekkel nem nyaralás a nyaralás, a gyerek nincs takarékon nyaralás alatt. Feltörlöm zsepivel, csomagolom össze a zsepit és valami piros benne. PIROS?! A brokkoliban??? Péééééééééééééteeeeeeeer!!! Már azon gondolkoztunk, hogy azonnal indulunk is haza, de mondtam, várjunk, bordó lesz-e a zsepi, amikor is bevillant valami és hangosan röhögve dobtam ki a kukába a cuccot.
- Péter, tudod, hogy mi ez?
- Micsoda?
- Hát a piros!
- Nem...
- A dinnye.
Ugyanis Balázsnak bevezettük a dinnyét indulásig és uzsonnára után kapott még jófajta magyar dinnyét is.
