Balázs alulról súrolja a négy kilót. Kistokás, kikerekedett pofijú, hurka-gyurka.

Nekem egyébként kedd estére megfájdult a fejem és sírtam, annyira szarul voltam. Hajnalban arra ébredtem: ez bizony migrén és amikor Balázshoz kellett volna kelnem -ilyen még nem volt -, visszaájultam az ágyba. Megszólalni nem tudtam, Pétert vagy tíz percig ráztam, de semmi. Nem ébredt fel Balázsra sem és arra sem, hogy nyüszítek a fájdalomtól. A következő ébresztés fél hétkor volt, Balázs magától ébredt, én meg kihívtam magamhoz az ügyeletet. Balázst fekve szoptattam, ős aludt közben, meg én is és amikor fél 9 felé ébredtem, akkor az ügyelet még sehol nem volt, viszont én egy fokkal jobban voltam már.

Azt hittem, ki sem jönnek, aztán fél 9 után befutottak. Jó 20 percet vizsgáltak, de már az elején leszögezte a doki, hogy mivel szoptatok, SEMMIT nem tudnak beadni. Sőt, én sem szedhetek be semmit, csak 500 mg paracetamolt egy nap. Az meg ponneccem (pont egy szem) panadol.

(Molyfing a viharban.)

Péter, annak ellenére, hogy 10-től volt a következő, "szomszéd, takarítsd el a kerítésed a telkünkről!!!" tárgyalás, reggel fél héttől fentvolt velem, várta az ügyeletet, őrizte Balázs álmát, na meg az enyémet is. Édes volt, bár láttam rajta, hogy nagyon feszült, a per miatt, de tényleg sokat számított, hogy ott volt velem, velünk. Végig, amíg vizsgáltak, akkor is - de persze csak azt tudták megállapítani, hogy tényleg migrén és áldjon meg engem az Isten. Kérdezte a doki, a relaxációt próbáltam-e már - mondtam neki, hogy migrénnél nem működik, máskor igen. Elalvásnál, műtétnél, fogorvosnál, mindenhol, csak épp a hülye migrénnél nem, amikor el kéne lazítani a fejemet-arcomat-nyakizmokat is, akkor csődöt mondok és az sem működik, hogy lepakolom a fájást egy tisztásra. Sőt, az agykontroll sem működik olyankor.

A pulzusom, a látásom, a tüdőm, a szívem rendben volt, a vérnyomásom 135 / valamennyi, azt nem jegyeztem meg, szóval semmi gáz nem volt velem. Azért megijedtem, hogy a trombózis elleni injekciót nem véletlen kapom, de ez annyira egyértelműen migrén volt - csak hát én azt vártam, kapok majd valami algopirint, vagy bármit, intravénásan, már azt sem bántam, hogy megint szúrnak, bőr alá, feszíteni fog és esetleg szarul leszek tőle. De nem, semmilyen kedélyjavítót nem kaphattam, szóval maradt a szenvedés.

Senkinek nem kívánom azt a napot - na jó, a szomszédnak, lásd fenti per, mégis kívánom!!! - a tegnapi napomat. Migrénnel ellátni egy 22 napos picit, aki csak sírással és nyekergéssel tud kommunikálni velünk, az talán rosszabb még, mint az állandó, hasfájás miatti visítás. De persze ezt is túléltem, mert túl kellett élnem. Este mondjuk azt hittem, hányok és / vagy elájulok, amikor a 27 fokban fürdettük Balázst, de Péter rendes volt, mondta, menjek nyugodtan ki, ő majd öltöztet és társai. Este ő is etette tápszerrel, én konkrétan kipurcantam, ő büfiztette és altatta el, úgyhogy én olyan 11-től aludhattam.

Ja, és még egy rossz dolog a migrénben: a trombózisos injekció. Amikor egyébként is haldoklik az ember, nem hiányzik még a szúrás, illetve a feszítés és a többi fájdalom is mellé. Plusz mivel bőr alá kapom, ezért tiszta sárga-lila-zöld-fekete foltos a karom, mintha összevertek volna. Kérdezte a dokinő, miért nem hasfalba adom, de mondtam, hogy én magamat képtelen lennék megszúrni! Csak nézett és elhúzta a száját, de ez akkor is így van! Az viszont jó volt benne, hogy már az utolsó előtti volt! Éljenéljenéljen!!!

Balázs annyira kidőlt, hogy igazán csak úgy hajnali kettő körül ébredt, de gyors fejszámolás után rájöttem, hogy az nekem nagyon nem lesz jó, ha most megetetem, úgyhogy nem vettem fel. Fél ötkor pedig kelteni kellett aztán. Egy picit még fájt a fejem, de sokkal jobb volt, mint egy nappal előtte. Aztán nyolckor kezdett ébredezni, és persze megint kifolyt a pisi a pelusból. Ez mondjuk most az én hibám volt, mert sok helyen olvastam, hogy ha éjjel csak pisi volt, nem pelenkázták át a gyereket. Lehet, később majd nekünk is bejön, de most még nem. Lemértem reggel, a pisis pelus 180 g volt. Az azért teljesítmény egy alig négykilós manótól!

De mindegy, mert végre nem érzem magam annyira kifacsarva.

Mivel nem férek bele a tavalyi télikabátomba, meg amúgy is kicsit megviselt a drága (szétjött benne a bélés, kiszakítottam az ujját, jön szét a zsebénél), szövetkabátban meg nem mehetek egy órát sétálni, két etetés között elszaladtuk a Sherpa outletbe (név és cím nálam elérhető), miután megkérdeztem, hogy nem csak női síkabát van-e és mennyiért. Volt hosszabb fazonú, szövethatású, szürke, bár nem ér térdig, de kellett valami, így megvettem. Péter meg végre vett téli cipőt. Bogyóka meg vígan szuszogott a hordozóban. Amúgy megőrültem attól, hogy Péter télen is max. bakancsot húzott, de inkább félcipőben járt akkor is. Nekem befagyott volna a seggem! Szóval van most egy akkora télikabátom, amibe beleférek. Mehetünk nagyokat sétálni! Szél- és vízálló, meleg, beleférek - majd szaladhatok benne Bogyóka után jövőre! Voltunk aztán sétálni is, nem sokat, de jót tett és csak ketten voltunk, Péter maradt otthon. Főpróba!

Este megkaptam az utolsó szurimat - végre és igen, én tényleg ennyire fosok tőle és utálom -, aztán fürdettünk és etetés volt. Az első nap a More Milkkel, lehet, sokat vártam tőle, de a mérleg szerint az esti evésnél Balázs közel 40 perc alatt 0 (azaz nulla!!!) ml tejet vett magához. Hogy én hogyan éreztem magam, azt elmondani nem tudom, de értettem, miért volt annyira hisztis, amikor erőltettem, hogy deeeee, kisBalázs, egyél szépen, anya szívesen adja. Naja, a nagy büdös semmit!!! Pedig kétszer még fejtem is, hajnalban is vártam a csodát, de semmi nem történt, sőt, még kevesebbet sikerült Balázsnak kipréselnie belőlem, mint eddig.

Szóval reggel is alig vártam, hogy halljam: Balázs nagy kortyokat nyel (a More Milk csomagolásán az van: az anyatej mennyiségének növelésére 24-48 órán belül, szóval én hiszékeny vagyok, illetve voltam), de csak a csalódás maradt. Esküszöm, fordítva vagyok bekötve!!! Vagy a hormonjaim rakoncátlankodnak és amiatt volt a fejfájás is, vagy nem tudom, de a péntekem is a félszegen mérlegre pillogás jelében telt. És amíg tegnap legalább 10 ml-t sikerült kifejni kétszer, addig ma ez konkrétan pár csepp volt. Tudom, hogy nem lesz azonnali eredmény és hogy a gyermekemért mindent, de visszafelé nem szeretnék haladni!!!

Péntek délben, vagy hát koradélután, voltunk sétálni egy nagyot a Kopaszi gáton. Péter lángost szeretett volna enni, nekem forralt borra csorgott a nyálam, de hát ugye nem lehet. Végül ott kötöttünk ki, ahol a 18. szülinapomat ünnepeltük májusban - pont akkor jött a tulaj, meg is ismert és mondta, már van tető a teraszon, nem ázunk meg legközelebb. NANÁ! Csak attól tartok, az valami babazsúr-szerűség lesz addigra már. És csak a gyerekes barátok, ismerősök fognak eljönni. Hihi.

Péter kérdezte séta közben, nem szeretném-e, hogy Balázs mindig ilyen kicsi maradjon, mert most olyan édes! (Mint a kiskutyák.) Mondtam neki, hogy ha Balázs így maradna, akkor olyan lenne, mintha nem kiskutyánk lenne, hanem egy csivavánk. Mindenki mondja, hogy élvezzem ki ezt az időszakot, de én már alig várom, hogy mosolyogjon, lehessen vele effektíve játszani, sőt, azt is, hogy szaladjon, tudjunk menni játszótérre, játszóházba, zenebölcsibe stb. Lehet, nem kéne türelmetlennek lennem, bár inkább az munkál bennem, hogy akkor fogom látni: nincs Balázzsal baj és jól "dolgoztunk".

Séta közben fotóztam sokat, gyönyörű a Duna part, mindenkinek receptre írnám fel a borongós napok után. Között.

Jajj, azt nem is írtam szerintem, hogy rájöttem, itt a kerületben adnak születési és életkezdési támogatást. (Ha igen, elnézést.) Össze kell szedni hozzá a papírokat, de majd Pétert elküldöm vele, adja be. Úgyis kell majd még venni egy csomó mindent Balázsnak, meg ha csinálhatjuk a szobáját is majd, akkor oda is fog kelleni egy pár dolog. Vagy elmegyünk belőle hétvégézni hárman. (Ketten. Péter már mondta, azért várja azt is, amikor már le lehet adni Balázst, meg azt is, amikor legalább én el tudok menni pihenni egyet. (Ezek szerint nagyon szarul nézek ki...))

Balázs egyébként egyre határozottabban ránéz az emberre, követi a játékokat a szemével, nézi az ablakot, a lámpát, mindent, ami kontrasztos, az éles fényt viszont továbbra sem szereti. Egyre többször próbálgatja a különböző arckifejezéseket is. A többperces grimaszolós nyújtózkodás és a gigantikus ásítás is megmaradt, szerintem ez már ilyen lesz mindig. (Az apjából kiindulva tuti!)

Péntek este: aludni kéne egyet, de fél órára már minek, meg Balázs sem alszik és ilyenkor szoktuk azt játszani, hogy azt hiszem, elaludt, de csak félig hunyja le a kis szemét és amikor én is elalszom, akkor kezd el nyűgösködni, hogy kiesett a cumija. Tökjó!

Péntek este jött egyébként a megvilágosodás. Hogy ne menjünk aludni nagyon későn, az este program - remélhetőleg - úgy alakul majd, hogy Péter fürdet, én zuhanyozom, aztán ő etet tápszerrel, én meg fejek. Így Balázs sem lesz extra hisztis, sem extra éhes, én sem merülök ki annyira, és nem rohan el az idő sem. Persze tegnap összesen vagy 25 ml-t sikerült kipréselni magamból. Valahol olvastam, hogy estére kevesebb a tej, de zsírosabb, így laktatóbb - de akkor is, ez nem túl sok...

Amik még közben jutottak eszembe: jók rám a régi cipőim, lötyögnek a lábamon, amiket várandósság alatt vettem és újra kényelmes a karórám is! (A gyűrűim még sajnos nem jók.)

Továbbra is egyetértek a barátnőm védőnőjével, aki szerint az első hat hét nem fehér embernek való.

Aláírom az otthoni védőnő véleményét is, aki azt mondta, haragszik a csilli-villi magazinokra, a hülye agyonsminkelt címlapfotókkal, mert az anyák mindenhogy kinéznek, csak így nem. És persze, a világ legnagyszerűbb dolga szülőnek, anyának lenni - csak nagyon melós. Ne értsetek félre, nem voltak kétségeim, csak soha, senki nem mesélt arról, milyen érzés nem tudni (eleget) szoptatni. Milyen érzés, amikor hasfájós, vagy éppen vigasztalhatatlanul üvölt, csak úgy. Az ember lánya próbál erre felkészülni, elképzeli, milyen is lesz, aztán teljesen más lesz.

Én tényleg úgy érzem, amennyire csak lehet, felkészültem szoptatásból, fejlődésből, játékokból, éjszakázásból, segítő, életet könnyítő eszközökből, árakból, mit-hol-miért, jártam kisgyerekes rokonokhoz, barátokhoz - de erre nem lehet felkészülni úgy igazán! Űgysem olyan, mint ahogy azt az ember elképzelte!

Aki ismer, tudja, hogy rólam a türelem mintaszobrát nem lehet megmintázni. Megszámolni sem tudom, ehhez képest hányszor mondom el egy nap, hogy "egyik kis láb, másik kis láb, anya gyorsan megnézi, mi van a pelusban" és a többi mantra, de végig gügyögő hangon és mosolyogva teszem. Azt hittem, kileszek ettől, de még nem mentem a saját agyamra, még így sem, hogy beakadt a tű látszólag.

Aki ismer, az tudja azt is, milyen vehemens vagyok és épp a héten írta egy nagyon kedves ismerős, hogy nem mert kommentelni a bloghoz, mert annyira sarkosan írtam le, mi a szitu. Nos, nem vagyunk egyformák, mindenkinek más jön be. Értek ez alatt igény szerinti etetést, szoptatós teát, mellszívót, egy ágyban alvást, füldugóval alvást, tápszerezést, mikrózást vagy tűzön melegítést, suttogást, sírni hagyást, széltől óvást, kosszal etetést és sorolhatnám így tovább. Tény: Balázs már a pocakban is önálló volt és ezt most is megtartotta. Tojik ő a fejünkre, 3 óránkénti keltésre, napirendre, lexikonra és szoptatási tanácsadóra. Meg anya fejére. És néha még a fürdővízbe is. Szóval: minden vélemény érdekel, szeretek olvasni és ki tudjam kinek melyik tanácsa jön be.

A szoptatás margójára pedig: minél több gyakorló anyával beszélek, annál inkább kezd kiderülni a számomra: azok vannak ELENYÉSZŐ kisebbségben, akik sebek, vér, könnyek, mellszívás, zokogás és önmarcangolás, kórházi mellszívó kölcsönzése és többszöri mellgyulladás nélkül mosolyogva, kisminkelve és karcsúbban, mint ahogy megfogantak, épp annyi tejet produkálnak, amennyire a babának szüksége van. És erről nem írnak a hülye könyvek, cikkek, tízezer forintért nem mondja el a szoptatási tanácsadó és senki nem áll ki, hogy nem normális,  ami a szoptatás körül zajlik, mert az igenis vérverítékes meló a legtöbb, ráadásul kezdő anyának.

Angyalka, Bogi, Irénke, Margit, Timi és Anya: emelem kalapom előttetek és minden elismerésem a tiétek, hogy csináljátok, csináltátok. Emmát a hét évével, a saját három, meg a változó számú kölcsön-gyerekével pedig aranyba kellene foglalni - de ez csak az én véleményem. (Én még várom a csodát a More Milkkel.)