Az új életünk

Vasárnap délután

A légzésfigyelő a világ egyik legjobb találmánya! Szoktam azért aggódni, ha csak úgy elalszik Bogyóka úton-útfélen, babahordóban, szoptatás közben rajtam-mellettem és így tovább... Megnyugtató az a villogás, hogy minden okés, meg hogy működik maga a rendszer is.

Ma viszonylag egyszerűbb napunk volt, illetve hát most minden az éjszakáktól függ. A cél az, hogy megtanulja a kisfiunk, mikor van nappal és mikor éjszaka, ezért éjjel sólámpánál pelenkázom és úgy is etetem. Mivel még kétfázisú a rendszer - cici és tápszer -, kénytelen vagyok kivinni őt a konyhába is, amíg fél kézzel elkészítem a hajnali menüjét, de tegnap és ma alapvetően jól aludt a kissrác. Semmit nem akarok elkiabálni, tudom, nem szabad. Kettő éjszaka még nem rendszer, mert előtte meg nem aludt annyira nagyon jól, az volt a varratszedés előtti éjjel.

Most napközben először sokat aludt, akkor azért pánikoltam, hogy nem akar felkelni, most meg elaludni nem akart délután. Mondjuk inkább napközben legyen fent, csak az volt a gond, hogy ÉN IS NAGYON ÉHES VOLTAM MÁR! Az óraátállítás is kapóra jött, mert nyertünk egy órát, ami remélem, még nem zavarja őt össze... Bár amilyen kicsi és rendszertelen egyelőre, hogy mikor mit is csinál, nem hinném...

Ezzel csak az a gond, hogy rendszeresen keresztülhúzza a "Na, akkor most gyorsan megetetem, aztán leteszem, én is kajálok és fejek, hogy legyen még több tejem" elképzelésemet és már délután három, én még nem voltam mellszívón, nem aludtam napközben - amikor lefeküdtem, öt perc múlva sírás volt anyáért, meg a kajáért, ami aztán azóta persze nem kellett -, szóval én próbálom tartani a rendszert, csak a gyerek nem...

Vasárnap este

Egy kicsit aggódom, hogy sokat eszik, meg gyorsan nő a súlya, de nem tudom túletetni, mert ha nem kell neki a kaja, akkor kitolja a cumit a szájából. Ugye ciciből én nem tudom túletetni sajnos. Remélem, hogy csak még. Ma olvastam neki mesét, miközben evett, meg odaadtam kanállal neki mindent, amit lefejtem, de csak cuppogott még, aztán meg mégsem kellett neki a kaja, utána meg nem akart aludni sem. Ahogy néztem, ez teljesen normális, csak kényelmes volt az előző két este, hogy szinte végig tudtam aludni és nem a baba popókáját kellett rázogatni, hogy aludjon el végre.

A tipikus kérdés: ha alszik, miért alszik, ha meg nem: miért nem??? És ugyanez a sírással is...

Ma egyébként háromszor hányt le, szerencsére az esti nyűgösködése miatt nem volt alkalmam ruhát cserélni.

És a számok! Ezek a számok megőrjítenek amúgy! Elvileg közel 500 g-ot kéne ennie, mi ezt ma már el is értük, de még cuppog meg a fejét forgatja, hogy éhes és ha nincs cumi a szájában, akkor nyűglődik. Merjek neki még enni adni? Vagy most nem nő túl gyorsan? Vagy most akkor mi is van??

Hétfő délelőtt

Este csak cumival aludt el, mármint a fürdetés előtt este, kell ott is nekünk egy kis idő előkészülni, szurit kapni (nekem), meg esetleg átvedleni pizsamára, vacsorázni és így tovább. De tuti éhes volt még, mert egyből ráharapott a cicire is és egyszerre behúzta a 90-es tápszert is. Nem akarom túletetni, de mi van, ha ő tényleg így érzi jól magát? Ja, megint csak egyszer kelt fel éjjel, olyan három óra felé, aztán aludt volna szerintem akár nyolcig is, de felkeltettem, mert különben kész káosz lett volna a napunk és még így is nagyon éhes volt, hisztizett a cicin egy kicsit reggel. Péter mondta neki: fiam, jó szopizást, apád is megy be szopni. (Halkan jegyzem meg, hogy úgy tűnik, sajnos igaza lett.)

Hétfő délután

Volt itt mindenki, anyukám egész napra, apa most anyáért, a védőnő, és kiderült, a Konakiont be kellett volna adni már múlt héten a babának. Mondta a védőnő, mivel zsírban raktározódó vitamin (ADEK, így jegyeztem meg háztartástan órára), ezért ma adjam be neki és készen van, és innentől számítsam az egy hónapokat.

Ami még kiderült: recseg a parkettánk, ez az eddigi életünkben fel sem tűnt. Jellemző. Plusz nagyon hasznos dolog, hogy tudok egyszerre pisilni és fogat mosni, meg hogy ügyvédjelölt koromban megtanultam mindent egy kézzel (is) csinálni, mert a másikkal telefonáltam, vagy pakoltam, vagy aktát lapoztam, így a gyerek fél kézzel cicin van, a másikkal meg tápszert készítek neki. Ami nagyon haszontalan, az az, hogy szeretek zuhanyozni hosszan, jó sokat a jó meleg víz alatt. Erről le kell majd szoknom, illetve csak akkor engedhetem meg magamnak, amikor nem egyedül vagyok a babával.

A védőnő mondta, vigyázzak, nehogy hasfájós legyen a pici, ha többet is eszik, mint amennyi kell neki - de ez a veszély nem áll fenn, mert kiköpi az etetőt, ha elég volt neki.

Anyukám hozott fotóalbumot és tényleg a húgomra hasonlít a fiunk, némiképp vicces. Találtunk három olyan fotót, ami akár Balázsról is készülhetett volna - na ja, csak most már 30 vagyok, nem pedig 4 éves. Jövő héten a gyerekorvos jön, két hét múlva meg a védőnő. Kíváncsi vagyok, mi lesz akkor. Azt is mondta, most már ne mérjük a meztelen súlyát esténként, felesleges, heti egyszer megteszi. Én azért az ellenőrzés kedvéért lehet, továbbra is mérni fogom, illetve kíváncsi vagyok, hogy milyen ütemben gyarapszik.

Egyébként szerintem anyukám nélkül már meghülyültem volna, nagyon nagy segítség, hogy itt van, van mit ennem és így tovább. A kajával néha túlbuzgó, nem is értem, miért akar annyira etetni, most is mennek haza és kérdezte, mit süssön. Mondtam neki, nem akarom egy hónap alatt visszaszedni, ami lement a szüléssel, ácsimán! És a végén a kegyelemdöfés: a vörösvári pékségből mit hozzunk holnap? Mondtam neki, vagy süt, vagy pékség, döntse el!

Amúgy riskót fogok kérni, azt is nagyon régóta kívánom már, ettem is még utolsó hétfőn, Péternek egy gramm sem maradt abból, amit rendeltem. Tegnap is trófeásat ettünk, fél-fél adaggal beértük mindketten, meg Péter hozott friss, MELEG kenyeret, az jó volt! Tudom, hogy elvileg nem ajánlatos szoptatás közben enni, de én annak a vajaskenyérnek nem tudtam ellenállni. Lehet, azért is hányt le a gyerek háromszor, de nem érdekel, nagyon éhes voltam már!

Most megyek mellet színi, ma már másodszor, már ha hagyja a pici. (Nem, nem hagyta.)

Ma egyébként csak egyszer, reggel fakadtam sírva anyukámnak, amikor a gyerek negyed órát mellen volt és a mérleg szerint 0-t cicizett. Vicces. Lenne. Ha nem lenne új életem. És remélem, hogy egy idő után én is csak röhögni fogok rajta, de most még eléggé aggaszt a dolog, hogy nincs tejem. Mondtam is anyának, hogy én vagyok az anya, Balázs a gyerek, neki kéne bőgnie, nem nekem!!! Megyek is, ösztönözni kell a termelést. Mint valami régi szocialista jelmondat! Koncz Balázs fáradtságos munkával, három folyamatos műszakban minden nap 120 %-ot teljesít (már ha jól számolom, hogy 500-akat kéne ennie és behúz közel 600-at is akár), ezért rendkívüli súlygyarapodásban részesítjük.

Megyek, mert még vacsoráznom is kéne majd valamit, most épp szopogatom a homeós bogyókákat, de már szomjas vagyok és még fél órán át nem ihatok.

Ja, azt nem is írtam, hogy kisBalázs pelusa tegnap változatos színű volt, meg véres volt egy kicsit a köldöke is - de mindkettő teljesen rendben van a védőnő szerint. Nekem nem szabad(na) pánikolnom, de hát ismertek! És nem is magamról van szó, hanem a kisfiunkról, semmit nem akarok elrontani, nem akarom, hogy hasfájós legyen és így tovább, ahogy minden anya gondolkozik. Vagy hát szerintem gondolkozik. Ma volt egy hosszabb üvöltős nyöszörgés pelusozás előtt olyan három óra felé, meg is ijedtem, hogy fáj a hasa, de anyukám mondta, hogy nyugi, akkor órákat visítana végig, ennél keservesebben. De azért hozatok Péterrel ellenszert, csak hogy távoltartsuk a mumusokat.

Azt el is felejtettem írni, mert most gondolkoztam, mi vár még rám este, a fürdetéssel, meg az etetésekkel, meg hogy éjjel vajon mennyit leszünk fent, szóval eszembe jutott, hogy amikor sziszegtem az algopirines oxytocin injekció miatt, akkor nézett rám a nővér nagy szemekkel: EZ FÁJ? Akkor maga nem is vajúdott? (Nem, egy másodpercet sem, de úgy érzem, hogy nem bírtam volna ki.)

Űűűű, holnap lesz két hetes, jön a növekedési ugrááááás! Akkor sűrűbben fog kelni, sűrűbben lesz éhes és azt ajánlják: etessem igény szerint. Erre mondta ma a védőnő, hogy az igény szerinti szoptatás / etetés nemcsak a baba, hanem az anya igényeit is kellene, hogy jelentse. Valahogy az ő igényeit kellene a mi életünkhöz igazítani, nem fordítva. Szóval még mindig vívódom magammal, amikor az alvó csöppséget fel kell kelteni, de ha nem keltem és egymásba érnek az etetések, az maga a katasztrófa. Néha napközben csúszom negyed órát, fél órát, ha épp kajálok, az orvossal beszélek mondjuk, vagy épp el kell intéznem valamit (jut eszembe, megvan a TAJ kártyája, meg jött az OEP-től hiánypótlás, hogy küldjem meg a születési anyakönyvi kivonat másolatát, azt meg is írom most szerintem, meg még valami papírt), aztán intézni kell a TAJ-jal és a lakcímkártyával, meg az anyakönyvi kivonattal a családi pótlékot és az egyszeri anyasági támogatást is. Meg is keresem a papírokat és el is kezdem kitöltögetni.

Plusz adalék, hogy a nagypapám csütörtök óta kórházban van, és bár jobban van már, a szüleim nyakába szakadt még egy kis gond. Szóval külön köszönet és hála azért, hogy itt van anyukám és segít. Otthon meg tol egy második műszakot. Apa meg a sofőrje.

Na, megyek papírozni. Balázsról annyit, hogy kezd kikerekedni a pofija, édesen tud szuszogni, mosolyog álmában egyre többször - remélem, ha fent lesz, akkor is megteszi majd nekünk -, tartja magát, forgatja a fejét, nyitogatja a szemét, és pont olyan sandán néz rám félszemmel, icipici résnyire nyitott szemmel, ahogy álmos vasárnapi felkelésekkor az apukája szokott. A nyújtózkodása olyan még teljesen, mint Péterapaférjé, még mindig sokáig tart, nagyon erőlködik bele, minden izmát meg kell feszítenie hozzá, közben és nagyon-nagyon Péter, amikor akkor nézem.

Amikor meghallottam felsírni, meghatódtam a műtőasztalon.

Családi sztori, hogy a büszke apa még a pocakban felsírt, Balázs pedig azonnal, amint levegő érte a popsiját. Igazi kis hajasbaba, kicsit gyűrött, ráncos és nem nagyon akarja kinyitni a kis szemeit. Amint megnézték, hogy jól van ő is, meg én is, meg is kaphattam, addig az apukája dajkálta. Alapszabály az azonnali, vagy szinte azonnali mellretétel, mi is  megpróbáltuk, Balázs vette is a lapot - csak a melleim nem, de ez egy másik sztori lesz.

Az előkészítés, illetve a műtét volt még a legkevésbé kellemetlen része a dolognak, még a spinális érzéstelenítés is smafu volt az első felkeléshez képest. Nagyon rossz volt, hogy még a fejemet sem emelhettem fel, és úgy próbáltam babusgatni Balázst, meg az is, hogy a takaró alatt totál meztelen voltam. A kórteremben nagyon meleg volt, én első éjjel annyira megizzadtam, hogy másnap reggel 6 liter előző napi infúzió, illetve legalább még négy liter víz ellenére nem tudtak tőlem vért venni. Az első felkelés ájulásba torkollott, a második sikerült - hála a spinningnek és a jógának, állítom -, de még soha semmi nem fájt ennyire, még a migrén sem, mint ez. Csíp, szúr, ÉG, húzódik, plusz a belső szerveim is kezdték rendezni soraikat, nem volt kellemes.

Tudtam, hogy sokat kell szaladgálni, hogy el kéne látni a kisfiamat, hogy az a jó, minél többet velem van - viszont nekem volt egy műtétem! A szobatársamat előttem két órával császározták, neki is kisfia született, második baba, sokat segített nekem a babaápolásban, mellre tételben. Én meg abban, hogy ami leesett, felvettem, mert az első nap végére már a lábammal fel tudtam emelni dolgokat. Azért sokat fájt a sebem, és az sem segített, hogy tűpárnának használtak, napi négy injekciót kaptunk.

Kedd délután már ott tolongott mindenki, szerdán még hívatlan látogatóink is akadtak, pedig mondta Péter, hogy NEM VAGYOK JÓL, ne jöjjenek! Plusz egyébként se, mert ne és kész. Szerdán apukám érkezett segíteni, meg a keresztmamánk toppant be, az ígért narancsos-nutellás muffinnal, amiből én szerdán még nem ehettem semmit, sokat segített, mosakodni is, meg mást is. Mondta, amikor indult, hogy csütörtök-péntek még a városban van, süt-főz nekem akármit, csak szóljak. Utánaszóltam, hogy füves sütit szeretnék!!! Persze nem kaptam.

Valahogy túléltük a kórházi napokat, és igaza lett mindenkinek: óráról órára jobb volt. Azért nagyon vártam már, hogy hazajöhessünk, egyrészt nagyon féltem is tőle, hogy mit fogunk csinálni mi egy gyerekkel, etetni sem tudom rendesen, másrészt meg nagyon vágytam már az otthonunkra, a férjemre, hogy mellette alhassak. (Ha-ha-ha.)

Kérdezte Péter, melyik hídon jöjjünk át - mondtam, csakis a Szabadság hídon, hol máshol!!! Az autózás a friss sebbel nem volt valami kellemes, sőt, azt hittem, nem élem túl, de hogy Bogyóka ott szuszogott mellettem a hátsó ülésen, lecsúszó kék sapiban, cumival a szájában - igen, akkor még beadtam neki a cumit, bár vehemensen kiköpte mindig -, édesen, csak a miénk volt, az megért bármit, még ha ez közhelyes is.

Az első fürdetést nagyszülői segítséggel abszolváltuk, anélkül meg sem mertem volna fogni a gyereket. Nem nagyon tetszett neki a rendszer, aztán rájöttünk: melegebb vízben kell fürdetni, teljesen eldobja magát olyankor.

Az első éjszaka nagyon megviselt, Balázs sokat sírt, éhes volt, a kezét gyömöszölte, a fejét forgatta, cuppogott és üvöltött. Adtam neki tápszert, de nyilván nem volt neki elég. Vasárnap hajnalban arra ébredtem, hogy ráz a hideg, remegtem egész testemben, ideges voltam, de hogy ne keltsem fel se a férjemet, se Balázst, a saját számat haraptam szét belülről, hogy ne hangosan koccanjanak a fogaim. Aztán, mivel Balázs nyugtalan volt, kiköltöztem a kanapéra hozzá, pedig annyira szerettem volna végre a férjemmel aludni! Hozzábújni és érezni, mivel ezt a pocak miatt már régen nem tettük. Balázs mellett meg azon agyaltam, mennyire rossz anya vagyok, a világ legegyszerűbb dolga lenne, minden gerincesnek (is) megy, csak nekem nem, és éhezik a babánk, meg nem lesz megfelelő immunrendszere és majdnem megint bőgtem.

Vasárnap nagy nehezen lavíroztunk a nap folyamán, reggel zuhanyoztam, egy picit embernek éreztem magam megint, de pánikoltam, hogy nincs tejem és jajj, csak legyen, mert éhezik a baba. Nézegettem, mennyit kéne ennie, a mérleg meg csak 0-t mutatott, én meg zokogtam és a szétrágott ajkaimat harapdáltam kétségbeesésemben. Ittam a Laktoherbet, de úgy tűnik, az nem a tejemet hozta ki, hanem a kaját belőlem. Oké, ideges is voltam, de a Laktoherbbel olyan hasmenésem lett, hogy nem győztem szaladni. Adjátok hozzá ehhez az ötnapos babát is.

Balázs nagyon sokat aludt, nem nézelődött, nem is értettem. Kicsit váladékos volt a szeme, letörölgettem tiszta gézzel, nem foglalkoztam vele, előfordul. Újabb keserves fél nap következett a fájó mellbimbókkal, 0-s mérési eredményekkel. Balázs folyton bealudt a cicimen, finoman bökdöstem őt, de nem használt az sem. Szinte egész nap mellen lógott, nekem nagyon fájt, viszont neki nem volt elég. Kész káosz volt minden információ a fejemben, sokat olvastam: mit kéne, hogy kéne, de csak arra jutottam, nincs elég tejem.

A kegyelemdöfés vasárnap délután ért: Balázs pislogott egyet és barna váladék indult el a bal szeméből kifelé. Péternek azonnal visítottam, rohant be, kereste az ügyeletet, öltözött és rohantunk a János Kórházba, mert az a budai ügyelet. Zokogtam az orvosi váróban, sokan is voltak, de előre engedett az az anyuka, akire épp rákerült a sor, és kiderült: kicsit sárga a gyerek és kötőhártya gyulladása is van. Írtak fel szemcseppet és szerencsére régóta tudom, hogy a Délinél van ügyeletes gyógyszertár. Nekem a hasmenésre mondták, szedjek probiotikumot, de szoptathatok nyugodtan tovább.

Aggódtam amiatt is, hogy Balázs keveset eszik és sokat alszik - és igennn, kiderült, hogy igazam volt, a sárgaság miatt volt, de ezt is csak szerdán tudtam meg. És igen, ilyenkor fel KELL kelteni a csemetét, hogy egyen, jól gondoltam azt is. Vasárnapról hétfőre hajnali háromtól fél nyolcig fent voltam a babával, egy percre sem lehetett letenni és ha kiszámoljátok, ez majdnem három etetés, amik egymásba értek. Hol zokogtam, hol a netet bújtam, hol kézi mellszívóval gyötörtem magam, ittam az édesköményes Laktoherbet (amitől hasmenésem volt) és Pétertől kérdezgettem, nagyon fog-e utálni, ha nem lesz tejem és tápszeres baba lesz. Vártam a tejbelövellést, az se érdekelt, hogy az fájdalmas, minden alkalommal, ha valamit éreztem, felültem az ágyban, elkezdtem járkálni és feszülten figyeltem, mi is lesz ebből.

Az lett belőle, hogy kerestem szoptatási tanácsadót és írtam neki, hogy sos, nem megy ez nekem. A szemcseppentést úgy oldottuk meg, hogy ketten foglalkoztunk a gyerekkel, lefogtuk a fejét, tartottuk a cumit a szájában, szétfeszítettem a szemét és Péter cseppentett. Törölgetni kellett gézzel is a kis szemét, meg forralt és lehűtött vízzel, azt sem tolerálta annyira.

A hétfőről keddre éjjel egy fokkal jobb volt, tudtam egy picit aludni. Délelőtt visszahívott a szoptatási tanácsadó, aztán meg én hívtam őt, 25 percet beszéltünk, megnyugtatott, adott egy csomó tanácsot, pl. hogy szoptassak fekve és ha a baba elalszik, aludjak én is. Ezzel telt a kedd délutánunk, és bár aludtam én is egy keveset, összességében nagyon szarul voltam és azt éreztem: éhezik a gyerekem. Plusz az egész hajnalos mizéria és a keddi egész délutános kínzás miatt azt hittem, megbolondulok, úgy fájt a mellbimbóm. Úgyhogy hol azt éreztem, nagyon boldog vagyok, hol meg bőgtem, mint a vadszamár.

Péter rengeteget segített, támogatott, elrohant hétfőn spéci etető üvegért (Medela Habermann Feeder), bár ma már bátrabb voltam és kiderült: tudom etetni kiskanállal is a gyereket, szóval úgy éreztem, mindent megtettem a szoptatásért, ha nem megy, nem megy. Persze nem adtam fel, de vártam a változást, mint a messiást.

Az is nagyon rossz volt, hogy éjjelente úgy éreztem, el fogom ejteni a gyereket, mert elaludtam egy-egy pillanatra. Aztán már napközben is volt ilyen érzésem, meg folyamatosan az, nehogy valamit elrontsak és beteg legyen vagy fájjon neki vagy maradandó sérülése legyen és így tovább, amin szerintem minden anya rágódik.

Szerdán délelőtt végig itt volt velünk Péter, mert úgy volt, délelőtt jön a gyerekorvos és valamikor napközben a védőnő. Még a helyettesítő, utoljára, aztán már a rendes lesz egyébként. Hála Istennek. De nem jött senki, Péter elindult, én meg egyedül maradtam Bogyókával és amikor lefeküdtem volna aludni, csöngettek: megérkezett a védőnő. (Igen, elkészült három év után a kapucsengőnk is!!!)

A védőnő meg akarta nézni Balázs köldökcsonkját, ami le is esett a nagy ünnep hatására hirtelen, úgyhogy a fürdetés most egy kicsit macerásabb lesz, mint eddig volt. Nagyjából körbeszaglászta a gyereket, csak Balázs éppen aludt, adott egy csomó szoptatós tanácsot, mondta, következő héten már az én rendes védőnőm jön, és úgy összességében: sokkal jobb fej volt, mint bármikor máskor, vagy bármikor máskor együttvéve.

Megtudtam amúgy, hogy a dokinő szabin van - na, mondom, akkor miért is ígérte, hogy meglátogat minket!!! Péter sem örült neki, de alighogy elment a védőnő, zsinórban érkezett a gyerekorvos. Nagyon aranyos a dokinéni, kb. egyidős Bense Tamással, teljesen normális, határozott, visszafogott, alapos(nak) tűnik. Balázzsal minden rendben van, csak egy kicsit sárga, emiatt aluszékony, tehát keltenem kell enni 3-4 óránként, de inkább három. Mondta még azt is, hogy Balázsnak a végefelé szűk volt a pocakban a hely és tornáztatni kell a kis lábait - olyan mozdulatokkal, mintha úszna.

Mivel Balázs még mindig az elbocsátási súlyával bír, minden este mérnem kell és nem szabad sokat hülyéskednem a szoptatással, annál is inkább, mert Balázs a sárgaság miatt aluszékonyabb, mint a többi baba és nem is képes annyit egyszerre ébren lenni, na meg melózni is a kajáért. Mondták, higgyem el, ezzel nem ártok neki, viszont mondtak egy csomó jó praktikát is. Meleg borogatások, alkoholmentes női sörök (neeeeeeeem akarom, a nagyon utált édesköményt megiszom a teában - Emőke, bocsánat, nem tudhattad :D -, de amúgy nem akarok én még sört is inni!!!), meg a pihenés, a nyugodtság és egyebek. És ha hozzá kell táplálnom, akkor tápláljam hozzá bátran, mert fejlődnie kell.

A doktornő megnézte Balázs reflexeit, teljesen rendben van minden vele, lépegetett, fel lehetett húzni a két kezénél fogva, normális a szívhangja, a helyén van a pocakja és a tapintható belső szervei, szóval első körbeszaglásra minden rendben, a kutacsával is, kicsit csiklandós (kitől örökölte vajon), szépen megült egyhelyben, mármint amikor kicsibuddhát csinált belőle a dokinő (én meg majd szívbajt kaptam, hogy magától előrefelé eltartva a tenyerén ültette, a kicsi meg nyeklett-nyaklott).

Sokat beszélgettem a védőnővel és a dokinővel is, és egyetértettek abban, hogy a babának ennél többet kell ennie, viszont ne adjam fel a szoptatást sem, próbálkozzam, mert császárosoknál ez akár két hétig is eltarthat, amíg lesz rendesen tej, de biztosat csak a 6. hét végére lehet mondani.

Amennyire féltem a szerdától, annyira jót tett a két beszélgetés egyébként, kisimultam tőle és megnyugtattak végre. Okés, hogy nem voltam egyszer sem úgy istenigazából egyedül a babával, csak kb. úgy másfél órája, de megvolt a főpróba. Úgy mondjuk könnyű, hogy mindenki pihenésre int, anyós és anyukám megtöltötték a hűtőnket, délben mellszívóztam és tényleg, ha nincs a két vizit, akkor alvás a délutáni program. Ja, és nem utolsó sorban: a baba elégedetten szuszog a kiságyban, mert végre kapott annyi kaját, amennyi kell neki. Fel fogom ébreszteni rendes időközönként, mondjuk 3 óránként, mert neki is és nekem is jó, ha van egy rendszer, de most a sárgaság miatt kell is, hogy egyen, aztán ez valószínűleg be fog állni.

Viszont azt mondta a dokinő, hogy ilyen kis korban se altassam magam mellett - amit a szoptatási tanácsadó javasolt -, mert most a legkönnyebb elkapatni őket, mert azt hisszük, fel sem fogja, de mégis. (Zárójelben és halkan jegyzem meg, hogy Péter ezt mondta, pedig nem is olvasott annyit a témában, mint én, de mégis neki lett igaza. Ilyenkor azért kicsit dühös vagyok, hogy mondjuk nem manikűröztem olvasás helyett én is egész nyáron, vagy most a végefelé, de tényleg igaz ezek szerint: józan paraszti ész és logika kell a lurkókhoz.)

Szóval most a rendszer a következő: Balázs sokat eszik és alszik, rendszeres időközönként keltem őt - ha nem ébredne, éjjel ritkábban kell kelteni, mint nappal -, én megnyugszom és sokat pihenek.

Egy dolog viszont nagyon fontos: különösen ebben az időben, de egyébként is, a dokinő és a védőnő is óva intettek attól, hogy látogatókat fogadjunk ez első hat hétben. Egyrészt nagyon veszélyes ez az időjárás a babára nézve (meg rám is, hiszen volt egy nagyhasi műtétem), másrészt kb. ennyi idő, amíg kialakul tényleg a napirend, na meg én is vizitképes leszek. Ne értsetek félre, nekem nagyon jólesik a felnőtt társaság, sőt!!!, de a baba az első. És ha a dokinéni azt mondja, hogy nem, akkor az légyszi legyen nem. Lehet emiatt utálni, hülyének tartani - segítséget persze elfogadok, elfogadunk, de külön hangsúlyozta mindenki, csak az jöjjön, aki tényleg segít (etet, pelenkáz, vigyáz a gyerekre, hagy engem aludni, kitakarít, megfőz, vásárol stb.).

Most már teljesen másképp látom a dolgokat, mint a hét elején, amikor tiszta aggodalom voltam. Kilógó mellekkel szaladgáltam álló nap, úgy éreztem magam, mint valami olcsó, haszontalan kurva. Csütörtök reggel némiképp jobban voltunk már, csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam mindig felkelni akkor, amikorra beállítottam az ébresztést, illetve napközben is egy kicsit rugalmasan kezeltem ezt a hülye 3 óránkénti dolgot. Na jó, azért hülye, mert a szoptatás nem megy.

Megnéztem, amúgy 10-20 perc alatt 100-200 ml-eket képesek enni a babák és akkor, ha én lefejek 40 perc alatt 15-20-at, elektromos géppel, akkor tényleg nincsen elég. Szarból meg nem lehet várat építeni. Csütörtökön itt volt anyukám, sokat segített, nélküle szerintem megbolondultam volna. Mondta, sokkal jobban viseltem a műtétet, mint számított rá, nagyon stramm vagyok és le a kalappal előttem. A hideg nem jó a sebemre és lehajolni sem mindig jó, meg húzódik is rendesen, főleg a pénteki varratszedés óta.

Péterapaférj csütörtök reggel egyébként alig tudott elszakadni tőlünk, alig tudott elindulni a drágám dolgozni, nézte volna a gyerekét szopizás, alvás, nézelődés közben. Ja, amióta kap a baba annyi tápszert, amennyit igényel, azóta élénk, érdeklődő, nem is alszik el minden szoptatás végére, ráadásul 10-20-akat szinte mindig megeszik ciciből, amit sikerként könyvelek el.

Péntek reggel varratszedés volt, ami miatt nagyon aggódtam, kiszámoltam a három órákat, hogy mikor is kéne kelteni a gyereket, de persze hogy lenyomtam az ébresztést és elaludtam... Manóvári viszont megoldotta, mert fél hétkor kelt, gyorsan szopizhatott és anyukám megetette őt üvegből, mi meg elindulhattunk.A doki kérdezte, hogy vagyunk és mondtam neki: aludtam három és fél órát... Lett volna az négy és fél is, de el kellett készülni a kórházba. Erre kérdezte: egyben aludtam ennyit? Na, persze!

Mellesleg TUDOM, hogy anyukám felnevelt már két gyereket, de nagyon féltem, mi lesz vele, velük, meg anyán is láttam, hogy azért tart a feladattól. De mivel nyirkos, ködös, párás idő volt, nem akartuk a babát átcipelni az egész városon, meg vissza is. Várni kellett az orvosra, én meg síkideg voltam, Péter nem győzött oda- meg visszaúton nyugtatni. Amíg én vártam, Péter elhozta a születési anyakönyvi kivonatot, meg a lakcímkártyát, megvannak Balázs első hivatalos iratai. A varratszedés egyáltalán nem fájt és Balázs semmit nem vett észre az egészből: mire nyitottam a kaput, addigra nyitotta ő is a  kis száját, anya meg a pelenkáját. Összedolgoztunk, jó volt!

Amióta nem hallgatok másra, csak a babát meg az órát, illetve a férjem reakcióit figyelem, azóta minden sokkal jobban megy, vagy csak megszoktam a dolgokat. Amúgy a dolog nyitja szerintem, hogy tartom a napirendet és rendszeresen kap enni, nem csúszunk el, csak max. fél órákat, mert akkor nem lesz annyira éhes, hogy kihisztizze a cicit is a szájából. Elnézve egyébként az elektromos mellszívót, meg hogy AZ tud 30 perc alatt 15-20 ml-t lefejni, nem is csodálom, hogy ennyit alszanak az újszülöttek, piszok nagy meló lehet ez az egész!!! Apukám mesélte, hogy a húgom teljesen megizzadt a szopásban, gyöngyözött hátul a kis buksija.

A fiunk az alábbi kunsztokat tudja: össze-vissza alszik, születése óta, ha hason van, vagy függőlegesen, emeli a fejét, tegnap rajtam meg is fordította. Amióta nem ragad össze a kis szeme, érdeklődik és szemkontaktust létesít, nézelődik és talán már mintha gagyarászna is. Nagyokat ásít, mint az apukája, nyújtózkodni is hosszan, jól és alaposan szeret. (Mint a pocakban.) A kézmozdulatai is ismerősek, nyitogatja és csukogatja lassan a tenyerét, én ezt is éreztem anno. Plusz elég rendesen oldalba tudja magát pisilni és mindig, amikor látom / értem, mi készül és odarakom a pelust és felöltöztetem a tisztacsere után, érzem: mégis vizes. Fürdeni nagyon melegben és nagyon meleg vízben szeret, viszont az annyira ellazítja, hogy utána a fürdőlepedőt használja pelenkának. Az is jó móka, amikor tisztába tevéskor a tiszta pelenkát tiszteli meg azonnal, nyilván nem hagyom úgy. Péter azon röhögött, mert ilyenkor azért elkap a röhögőgörcs, hogy, fiam, szar humorod van, de anyádnak bejön! Plusz Péter szerint motorozik a gyerek: nyújtózkodáskor a két kis kezét előrefeszíti, a hátát hátra és a lábával olyan mozdulatokat végez, mintha egy régi Simsont akarna berúgni. Hason nem szeret aludni, és büfizni sem. Inkább nyakon hányja magát a következő pelenkázáskor, de amit lenyelt, az az övé! Sokat csuklik, kaja és alvás közben is, de ez állítólag nem zavarja őket. Ő a pocakban is sokat csuklott, most meg megtartotta ezt a szokását. Vagy nyomja a kaja a rekeszizmát, vagy más baja van, de ez soha nem fog kiderülni, max. ha vizet itatok vele, de ha az van, hogy tele a hasa, csak fokozom a csuklását.

Elvileg 60-70 ml-eket kéne ennie - nos, ő megeszik 10-30 ml tejet, amennyi éppen van, meg aztán még legalább 60 ml tápszert, de mostanában, a 11. napon inkább 90-et, Tegnapra megvolt a születési súlyunk megint, meg még egy pici, ma meg már nekiláttunk gyarapodni.

A fürdetés apás program, nem tudom, egy kézzel hogyan csinálnám, mármint hogy egy kézzel tartom a gyereket, a másikkal meg fürdetem...

Egyébként parányi kis élőlény, bele szoktam gyönyörödni, meg csodálkozom: hogy lehet valakinek ilyen pici arcocskája. Balázsban először Pétert láttam, most meg a húgomat, amióta nyitva a szeme. Apukám szerint csak azért, mert ő volt az első újszülött, akit láttam - de én konkrétan emlékszem rá, milyen volt és anyukám is most már azt mondta: tiszta húgom. Egyébként tényleg változik a pofija, napról napra - szegénykém a kórházban szerintem eléggé kis csufi volt, és Péter is ezt mondta, de amint hazahoztuk és kisimult a gyerek, hogy kap enni, szép pofikája lett és nem vagyunk elfogultak, mint szülők. (Ááááá, ugyaaaaaaaaaan!!!)

Szóval most szombat este van, lassan kelteni kéne, mert különben megint későn fogunk fürdetni és az nekem amúgy is kész kihívás, mert akkor szoktam megkapni a trombózisos injekciómat, ami nem fáj, amikor beadják, de utána feszít meg csíp, utálom nagyon.

A tejtermelést próbálom nem feladni, Péter hozott nekem homeopátiás bogyókat, de azt meg úgy kell beszedni, hogy előtte-utána fél órával nem eszem-iszom és nem mosok fogat. Nos, aki szoptatott már valaha és próbált napirendet kialakítani egy újszülöttel, az tudja, kb. lehetetlenség olyan egy órát találni, kivéve éjjel, de ebben meg tejcukor van, azaz fogmosás nélkül nem feküdnék le, szóval lehetetlenség egy olyan órát találni, amikor az ember lánya nem eszik és nem iszik. Én olyan szomjas tudok lenni szoptatás közben, hogy csak na, nem ismerek magamra!

Tudom, hogy vannak, akiket érdekel, meg én is mérem magam: jelenleg, 11 nappal a szülés után, hat kilóval vagyok nehezebb, mint a várandósság előtt. Az arcom szinte másnapra lement, anya szerint az orrom is visszaállt, én még nagynak látom. A hasam napról napra kisebb, hála istennek, és hiába jött föl sok karra, meg talán a hátamra, de már most érzem, hogy van egy folyamatosan növekvő súlyú súlyzóm (KisBalázs), szóval szerintem azokkal nem lesz gond. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyi marad a végén, illetve arra is, tudok-e szoptatni majd. Most hat hétig, illetve még bő négy hétig, próbálkozom, aztán meg meglátjuk.

Igyekszem jelentkezni, ahogy tudok - a legkényelmesebb az lenne már, ha eltelt volna a hat hét, mert akkor már látnám, mivel tudom etetni és közben tudok (még akár fél kézzel is) gépelni, legalábbis amíg ilyen pici. Illetve az is jó lenne, ha tudnám, mire rendezkedjek be. Most úgy zajlik a dolog, ha keltem, hogy kb. 10 perc a pelenkázás, ha nem szórakoztat el azzal, hogy azonnal bekakál a tisztába, vagy nem kell ruhát is ráadni. Plusz ott a szemcseppentés és a csípőtorna, szóval 15 perc el is ment. Nekem folyamatosan kezet kell mosni, tisztába tétel előtt, meg utána is, ez a legnehezebb, amikor már sír esetleg, hogy éhes. Mérlegelés, aztán kb. fél órát próbál szopizni, megint mérlegelés, majd félkézzel elkészítem a tápszert, már ha egyedül vagyok, vagy épp senki nem tud segíteni, és még egy negyed óra, amíg megeszi a kis tápszeres adagját. Utána még egy negyed óra altatás, és akkor a három órából egy és negyed el is ment. Én meg fejjek, egyek-igyak, pisiljek, törődjek magammal, pihenjek. Szerintem sokkal könnyebb lesz, ha már tudom, melyik út a miénk, mert akkor abban fogok rutint szerezni és amúgy az is nagy könnyebbség, ha már a baba ébred magától, illetve jelez, hogy éhes. Na meg ha már én is ismerni fogom, mikor miért sír. Az éhségeset már megismerem, meg vannak egyéb jelei is: öklök a szájban, szopja az ujjamat, ha eléri és így tovább.

Rólam még annyit, hogy sokkal jobban vagyok, mint ahogy reméltem vagy számítottam rá, anyukám is mondta, milyen stramm vagyok. Már guggolok, hajolok, simán felkelek, bár néha húzódik a sebem. De szerintem ez csekély áldozat azért, aki most ott szuszog elégedetten a kiságyban. Jut eszembe: robbantjuk a babasarkot, a kiságy a hálószobába kerül, hogy tudjuk használni a nappalit. Így rajta keresztül közlekedünk, kvázi zavarjuk egymást - ha meg a hálóban lesz, akkor rázárom az ajtót és könnyebben boldogulok a házimunkával is majd hat hét után.

Ja, és igyekszem nem sokat sírni, bár olyan hangulat-ingadozásaim vannak, mint még soha életemben, inkluzíve várandósság. (Ma pl. bőgtem a Nothing Else Matters-ön... I've never opened myself this way, life is ours, we live it our way... Every day for us something new..." És így tovább, nekem meg folytak a könnyeim, a gyerek meg pislogott rám az etető alól... Milyen hülye anyja van, hisz ez egy nagyon jó szám, mit bőg rajta!)

Megyek is most, megint elérkezett az újabb etetés ideje, aztán nekem fejni kéne, utána meg megint etetni, aztán fürdetni. Éljen a napirend!

Utóirat pedig: a családunk nélkül én ezt nem tudtam volna végigcsinálni. Ezer hála és köszönet a szüleimnek, Péter szüleinek, a testvéremnek, aki vigyázta az álmunkat a kórházban (apukám nem kevésbé), Zsuzsinak hogy megfürdetett és co., fel sem tudom sorolni, Boginak, hogy tartja bennem a lelket és nem röhög hangosan, hogy naugyeénmegmondtam, Angyalkának, hogy ír, Emőkének, hogy aggódott, és mindenkinek, aki segíteni szeretne, na meg mindenkinek, aki tiszteletben tartja, hogy hat hétig kicsit szétpotyogva élünk és nem feltétlenül látogatókat szeretnénk magunk köré.

Pétert pedig aranyba kéne foglalni, mert tartja bennem a lelket, mindenben támogat, segít és intézi a dolgokat nekünk, helyettünk, értünk. Imádom.

Még nem a baba, hanem az új oldal, kellett pár félóra, amíg találtam (szabad) nevet, de úgy véltem, amint kibújik pici szemünk fénye, nem fogjuk tovább sehányévesként emlegetni.

Hogy milyen sűrűn lesz időm írni és hogy nem fogok az elején megbolondulni, az más kérdés, de ha minden jól megy, pár hét után itt foglak várni Titeket a legújabb hírekkel, gondolatokkal, történésekkel és anekdotákkal.

A szükségszerű szünet idejére pedig mindenkitől türelmet és megértést kérünk.

KisBalázs és a háttér-csapat: Apa és Anya